Üzletben nincs barátság

Azért néha nagyon fel tudom rántani az agyam a tufa, kulturálatlan embereken. Valamelyest kapcsolódva Gégé kolléga posztjához, ezúttal is az a fránya mobiltelefon, illetve annak használata csapta ki nálam a biztosítékot. Történ ugyanis, hogy épp a reggeli edzés szerves részeként izzadtam az egyik gépen a konditeremben, amikor feltűnt nekem egy nem túl értelmesnek tűnő figura a fekvenyomópadnál. Tudjátok, az a patakyattilafrizurás (értsd: tarkopasz), kigyúrt, középkorú dinnyecipelő (értsd: folyamatosan feszítő, levegővételt nélkülöző) izomtibi, aki meg van róla győződve, hogy ő a legnagyobb király, másrészt pedig nem hajlandó tudomásul venni, hogy egy közösségi helyen bizony viselkedni kell. Nem is volt vele baj, amíg elvolt magában. Aztán jött egy ismerőse (szintén az okoscenter.hu előfizetője), aki említette neki, hogy kereste a Gyuri. Mármint telefonon. Az üzlet miatt. Ezt csak azért tudom, mert hiába edzettem mintegy 15 méterre, olyannyira hangosan osztották meg ezt az inormációt egymással, hogy a dübörgő zene ellenére esélyem sem volt nem meghallani. Így hát főhősünk elkérte a 2,5 milliméter vastag szétcsúsztathatós Nokiát a haverjától és felhívta a Gyurit. Tette mindezt üvöltve, a fitneszterem közepén feszítve sétálgatva, s mindekit qrvára szigorú arccal méregetve. Tíz percig tartott a csoda, ezalatt megtudhattuk, hogy az üzlet az üzlet, szemet szemért és fogat fogért. Érted Gyurikám, üzletben nincs barátság! Aztán izomtibi észrevette, hogy mindenki őt bámulja, s visszament a scott-padhoz bepattintani a bicepszet. Mert az mégsem járja, hogy feszes a bicó...         

fat boy => slim

Sűrűsödtek a teendőim az utóbbi hetekben kedves olvasó(i)m, ezért hát a megszokottnál némileg ritkább ápdét. Az ok kissé prózai: diéta és fitness. Már február legelején nekirugaszkodtam, de nem ment egyszerűen az átállás az egészségesebb életmódra. Persze nem a mindenható Norbi-univerzum hatott rám ily drasztikusan, sokkal inkább a mindennapokban érezhető puffadtság, a nem titkolt hiúság, na meg az évek során harmatgyengévé szelídült fizikum okozta állandó fáradtság. Így hát nekirugaszkodtam, illetve nekrugaszkodtunk a Melussal, aki áfkorz ebben is hű társam és legfőbb támaszom.

Nem akartam nagydobra verni, hiszen annyi sikertelen próbálkozásról hallani, meg aztán nem voltam eléggé biztos magamban, s ugyebár nagy égés lett volna a kudarc a nagy csinnadratta után. Így hát csendben fogtam/fogtunk neki. Az esti nokedlivel körített marhapörköltet, a pizzát, a spagettit, a gyrost és a "bigszenyókat" (copyright by Sámpi) felváltotta az abonett, a barna kenyér és rizs, a zöldségköret, a párolt csirke és hal, a kefír, meg mindenféle földi jó, ami eddig nem nagyon fordult meg az étrendemben. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor egy-két hét után kezdtem ráébredni, hogy biz' ezek az étkek is tudnak finomak lenni, s a néha rámtörő "megenném a vasszöget is"-rohamoktól eltekintve egész jól elvoltam és vagyok. Persze ebben legfőképp a Melusé az érdem, aki az első blikkre nem túl bizalomgerjesztő kajákat is fejedelmi étekként tudta és tudja prezentálni.

Ez persze csak az egyik vetülete volt a változásnak, ám magában semmit sem ért volna a rendszeres mozgás nélkül. Ugyan heti kétszer eddig is jártam focizni, ám azt már korábban éreztem, hogy többet és intenzívebben kell(ene). Irány tehát a konditerem, gondoltam. A kijelentés tettet követett, s a kezdeti óvatos lépések után ma már az Emotion Fitness bérletesének mondhatom magam. Az elmaradhatatlan gyúrás (csak a strandizom! :D) mellett a kardiógépekre vetettem magam, azaz elliptikus tréner, szobabicilki, futópad meg minden.

A heti öt-hat edzés és a kímélő étrend azért szerencsére meghozta hatását, hiszen szűk két hónap alatt 16 kiló fölösleg röppent le rólam, s szerencsére a kondim is kezd közelíteni az elfogadhatóhoz. Ettől függetlenül nem állok/állunk meg, ha már így belejöttem/belejöttünk, mert még messze a végcél. Az meg ugy EZ.