Sziget 14. Az össznépi kultúrhepöning mára gigantikus méreteket öltött. Ottalvós hetijegy meg hazamenős, napi tikett elővételben meg minden. Majd négyszázezer ember, a fogyasztói társadalom mekkája. Idén csak egy nap jutott az isteni mannából, a záróbuli. A szubjektív beszámoló helyett beszéljenek a képek. Szépen, rendben, kronológiailag összepasszintva. Üdv.:szpd
Az illemtanárként (is) praktizáló Ritsi épp múltjának egy arany(part)színű darabját ecseteli Thom kollégának (némi vizuális rásegítéssel)
Első napos Terasz-party, amikor még I. Széktörő Richárd király is köztünk volt
"I am olasz!" - mondaná Pusy, de nem ő az, hanem Gery, a dajcs ruhakereskedelem vasi Cézára
Mosogatás közben egy "jóbarát" társaságában
A mi drága Pataky "Slim Shady" Attila barátunk is dáridózott egy keveset az emlékezetes dzsemborin
Jóképű srác a virtuális dj pult mögött - hadd ropják csak a fiatalok
Dance 4Ever prosztó tím :D (a szürke pólós Thom már szinte érzi a törkölypáleszt a szájában) :D
A csapat egy része az objektív előtt az alsóörsi hacienda földszintjén
Férfias játék a szkander, főként, ha a tét Torez mester guggolós házipálinkája
Thom kezében a húzóra elfogyasztott 2 dl törkölypálinka - ajaj!
Mindig ez a vége - egy diplomás kapustehetség az ital őrjítő hatása alatt :D 
Nikolával, Zolival és Tunyával a Sziget nagyszínpadánál
Életem párjával Csopakon
Melus és Nini "szigetel"
A csapat egy része
Zoli öcsémmel a Medúzánál hajnali háromkor (kissé megfáradva...)
Ismét a nagyszínpadnál...most Melus drágámmal
A lányokkal a füredi Görög Faluban
Úgy gondoltam, folytatom jó szokásomat, s érdekesnek, valamint blogra valónak talált írásaim közül néhányat feldobok ide. Ez például ilyen.A libanoni élet és az első bomba
Az ELTE arab és politológia szakán tanuló Páll Zoltán májusban, ösztöndíjasként utazott el Szíriába, hogy diplomamunkájához kellő mennyiségű anyagot gyűjtsön. Történelmi témát dolgoz fel, a síitákról ír. – Mivel Szíriában május végén befejeződött az oktatás, úgy döntöttem, hogy a szomszédos Libanonban folytatom a munkát. Június 2-án utaztam át, az ország déli részén, Tyr városában béreltem lakást – mesél az első napokról Zoltán. - Könyvtárakba jártam, utazgattam az országban, többször jártam Bejrútban is. Ekkor még semmit sem lehetett érezni abból, ami később következett.
Július 12-én aztán, Zoltán épp a városközpontban járt, amikor meghallotta, hogy a Hezbollah foglyul ejtett két izraeli katonát. – Amikor délben hazaértem, a tengerpart felől füst gomolygott. Bombázni kezdtek az izraeliek – mondja. - Először úgy gondoltam, hogy csupán egy kisebb incidensről van szó, ám a biztonság kedvéért fel szerettem volna utazni a Bejrútba. Erre azonban már nem volt lehetőségem, mivel a fővárosba vezető utakat lebombázták, s leállították az oda tartó taxi- és buszforgalmat.
A libanoni közvélemény ekkor még úgy tartotta, néhány nap alatt rendeződik a helyzet. A bombázások azonban egyre erőteljesebbek lettek, a harmadik napon, július 15-én a délen fekvő Tyr környékét is támadni kezdték. – Először a külvárost és a környező gyárakat, majd a negyedik napon a szemem láttára bombázták le a szomszédos, tizenöt emeletes mentőállomást. Ekkor döntöttem úgy: ki kell jutnom Libanonból.
Az utazás azonban nem volt egyszerű, a magyar nagykövetség nem tudott segíteni. Óvóhelyekre sem mehetett, mivel a libanoniakat olyannyira váratlanul érte a támadás, hogy kialakult rendszer sem volt ilyen esetekre. – Életveszélyesek voltak az óvóhelyek, ugyanis a helyiek ott benzint és olajat tároltak, illetve a gázvezetékek is ott futottak, azaz ha oda becsap egy bomba, nem maradtunk volna életben – emlékszik vissza Zoltán. – Biztonságos hely nem lévén, a hatodik emeleti lakásomból leköltöztem a másodikra, egy barátomhoz, hogy ha esetleg eltalálják az épületet, akkor nagyobb biztonságban legyek.
Meglepően könnyedén és tárgyilagosan beszél a bombázásról, az életveszélyről. - Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül vagy pánikba esik, vagy az esélyeit latolgatja és a kiutat keresi. Én az utóbbit választottam. A túlélési ösztön elnyomta a félelmemet.
A háború ötödik napján, azaz július 17-én felvette a kapcsolatot a HARIRI Alapítvánnyal, amely az ottani hírek szerint biztonságban menekíthette ki az embereket. - Rájuk nem lőttek az izraeliek, akik egyébként szinte minden járműre tüzet nyitottak, minden magányos autóban a Hezbollah embereit vélték felfedezni, akik utánpótlást szállítanak – mondja Zoltán, aki szerencsésen feljutott egy menekülteket szállító buszra. Persze maga az út nem volt egy leányálom. - Szántóföldeken és patakmedreken át, két óra alatt jutottunk el a 40 kilométerre lévő Sydon-ba. Két éjszakát töltöttem ott, egy iskolából kialakított menekülttáborban, ahol nagy többségében a hegyi falvakból elűzött libanoniak voltak. Mivel beszélek arabul, sok emberrel szót értettem. A legtöbben elvesztették a családjukat, mivel a hegyi síita falvakat porig rombolták az izraeliek.
Éjszakára egy darab szivacsot és egy takarónak kinevezett ruhadarabot kaptak. Úgy aludtak a szabad ég alatt. Aztán tovább indultak Bejrútba. - Tizenhat buszból álló konvoj indult, egyedüli magyarként a német állampolgárokat kimenekítő járművek egyikére kerültem. Ugyan Sydon-tól a főváros térképen csupán 40 kilométer, ám az odavezető út használhatatlanná vált, így a hegyekben, elhagyott földutakon haladtunk. Többször vissza kellett fordulnunk, mert a hegyi utakat is bombázták. Végül hét óra zötykölődés után értünk Bejrútba – mondja.
Zoltánékat egy kihalt főváros képe fogadta. A szétbombázott házakból mindenütt füst gomolygott. Az utcákon alig-alig voltak emberek, az üzletek mind bezárva. – Érkezés után a kikötőbe mentünk, ahol a magyar követség emberei feljuttattak egy újabb, szintén német turistákat szállító buszkaravánra, amely Szíriába indult. Hétórai várakozás után indultunk el. Nyolc nehéz nap után, az északi Tripolin keresztül hagyhattam el Libanont – emlékszik vissza.
– A háborús állapotok után Szíria a „nyugalom szigetének tűnt”. Kilenc napot töltöttem el a barátaimnál. Damaszkuszba, a fővárosba rengeteg menekült érkezett, akiket hihetetlen szeretettel és jóindulattal fogadtak a szírek. Mindenkit befogadtak, a házak udvarai tele voltak libanoni családokkal. A vendéglősök ingyen osztották az ételt, a boltosok ruhát adtak, s úgy tudom, az egyik legdrágább és legfelkapottabb damaszkuszi cukrászda az összes croissant-ját szétosztotta a nincstelenek között. Jó volt ezt látni a bombázások, a gyilkosságok után.
Ami a jövőt illeti, Zoltán mindenképp vissza akar térni Libanonba. - Megszerettem az embereket, az országot, amit egy véres polgárháború után építettek újjá. Amint rendeződik a helyzet, szeretnék visszautazni, találkozni az ottani barátaimmal. Remélem, életben maradnak.
Sokan nem hitték el, még akkor sem, amikor a köztársasági elnök aláírta. Mert ilyen egyszerűen nem lehet. Lássunk néhány – brutálisan életszerű – számtanpéldát arra, hogyan vágja gajdeszra a kisvállalkozásokat és azok alkalmazottait az októbertől életbelépő megszorítási csomag!
