Úgy gondoltam, folytatom jó szokásomat, s érdekesnek, valamint blogra valónak talált írásaim közül néhányat feldobok ide. Ez például ilyen.A lebombázott Libanon diákszemmel
- Beszélgetés a veszprémi Páll Zoltánnal, aki több, mint egy hetet töltött a háború sújtotta országban -
A libanoni élet és az első bomba
Az ELTE arab és politológia szakán tanuló Páll Zoltán májusban, ösztöndíjasként utazott el Szíriába, hogy diplomamunkájához kellő mennyiségű anyagot gyűjtsön. Történelmi témát dolgoz fel, a síitákról ír. – Mivel Szíriában május végén befejeződött az oktatás, úgy döntöttem, hogy a szomszédos Libanonban folytatom a munkát. Június 2-án utaztam át, az ország déli részén, Tyr városában béreltem lakást – mesél az első napokról Zoltán. - Könyvtárakba jártam, utazgattam az országban, többször jártam Bejrútban is. Ekkor még semmit sem lehetett érezni abból, ami később következett.
Július 12-én aztán, Zoltán épp a városközpontban járt, amikor meghallotta, hogy a Hezbollah foglyul ejtett két izraeli katonát. – Amikor délben hazaértem, a tengerpart felől füst gomolygott. Bombázni kezdtek az izraeliek – mondja. - Először úgy gondoltam, hogy csupán egy kisebb incidensről van szó, ám a biztonság kedvéért fel szerettem volna utazni a Bejrútba. Erre azonban már nem volt lehetőségem, mivel a fővárosba vezető utakat lebombázták, s leállították az oda tartó taxi- és buszforgalmat.
A libanoni közvélemény ekkor még úgy tartotta, néhány nap alatt rendeződik a helyzet. A bombázások azonban egyre erőteljesebbek lettek, a harmadik napon, július 15-én a délen fekvő Tyr környékét is támadni kezdték. – Először a külvárost és a környező gyárakat, majd a negyedik napon a szemem láttára bombázták le a szomszédos, tizenöt emeletes mentőállomást. Ekkor döntöttem úgy: ki kell jutnom Libanonból.
Az utazás azonban nem volt egyszerű, a magyar nagykövetség nem tudott segíteni. Óvóhelyekre sem mehetett, mivel a libanoniakat olyannyira váratlanul érte a támadás, hogy kialakult rendszer sem volt ilyen esetekre. – Életveszélyesek voltak az óvóhelyek, ugyanis a helyiek ott benzint és olajat tároltak, illetve a gázvezetékek is ott futottak, azaz ha oda becsap egy bomba, nem maradtunk volna életben – emlékszik vissza Zoltán. – Biztonságos hely nem lévén, a hatodik emeleti lakásomból leköltöztem a másodikra, egy barátomhoz, hogy ha esetleg eltalálják az épületet, akkor nagyobb biztonságban legyek.
Meglepően könnyedén és tárgyilagosan beszél a bombázásról, az életveszélyről. - Amikor az ember ilyen helyzetbe kerül vagy pánikba esik, vagy az esélyeit latolgatja és a kiutat keresi. Én az utóbbit választottam. A túlélési ösztön elnyomta a félelmemet.
A háború ötödik napján, azaz július 17-én felvette a kapcsolatot a HARIRI Alapítvánnyal, amely az ottani hírek szerint biztonságban menekíthette ki az embereket. - Rájuk nem lőttek az izraeliek, akik egyébként szinte minden járműre tüzet nyitottak, minden magányos autóban a Hezbollah embereit vélték felfedezni, akik utánpótlást szállítanak – mondja Zoltán, aki szerencsésen feljutott egy menekülteket szállító buszra. Persze maga az út nem volt egy leányálom. - Szántóföldeken és patakmedreken át, két óra alatt jutottunk el a 40 kilométerre lévő Sydon-ba. Két éjszakát töltöttem ott, egy iskolából kialakított menekülttáborban, ahol nagy többségében a hegyi falvakból elűzött libanoniak voltak. Mivel beszélek arabul, sok emberrel szót értettem. A legtöbben elvesztették a családjukat, mivel a hegyi síita falvakat porig rombolták az izraeliek.
Éjszakára egy darab szivacsot és egy takarónak kinevezett ruhadarabot kaptak. Úgy aludtak a szabad ég alatt. Aztán tovább indultak Bejrútba. - Tizenhat buszból álló konvoj indult, egyedüli magyarként a német állampolgárokat kimenekítő járművek egyikére kerültem. Ugyan Sydon-tól a főváros térképen csupán 40 kilométer, ám az odavezető út használhatatlanná vált, így a hegyekben, elhagyott földutakon haladtunk. Többször vissza kellett fordulnunk, mert a hegyi utakat is bombázták. Végül hét óra zötykölődés után értünk Bejrútba – mondja.
Zoltánékat egy kihalt főváros képe fogadta. A szétbombázott házakból mindenütt füst gomolygott. Az utcákon alig-alig voltak emberek, az üzletek mind bezárva. – Érkezés után a kikötőbe mentünk, ahol a magyar követség emberei feljuttattak egy újabb, szintén német turistákat szállító buszkaravánra, amely Szíriába indult. Hétórai várakozás után indultunk el. Nyolc nehéz nap után, az északi Tripolin keresztül hagyhattam el Libanont – emlékszik vissza.
– A háborús állapotok után Szíria a „nyugalom szigetének tűnt”. Kilenc napot töltöttem el a barátaimnál. Damaszkuszba, a fővárosba rengeteg menekült érkezett, akiket hihetetlen szeretettel és jóindulattal fogadtak a szírek. Mindenkit befogadtak, a házak udvarai tele voltak libanoni családokkal. A vendéglősök ingyen osztották az ételt, a boltosok ruhát adtak, s úgy tudom, az egyik legdrágább és legfelkapottabb damaszkuszi cukrászda az összes croissant-ját szétosztotta a nincstelenek között. Jó volt ezt látni a bombázások, a gyilkosságok után.
Ami a jövőt illeti, Zoltán mindenképp vissza akar térni Libanonba. - Megszerettem az embereket, az országot, amit egy véres polgárháború után építettek újjá. Amint rendeződik a helyzet, szeretnék visszautazni, találkozni az ottani barátaimmal. Remélem, életben maradnak.
0 vélemény:
Megjegyzés küldése