Bono, a metróbiztos

Azt már korábban eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, nem írok semmit a március 15-i eseményekről, s persze itt nem a megemlékezésekre kell gondolni, bár manapság már az is szín szerint működik. Mivel megfogadtam, nem is teszem. Inkább beillesztem Uj Péter szerdán megjelent jegyzetét - amit egyébként egy kattintással a linkek között is el lehet érni - hátha valaki még nem olvasta. Csak mert megint érdekes, ami írt.

Legelőször is elkerülném nagy ívben 15-ét, illetve a körülötte felgyűlt mérhetetlen idegbajt, paranoiát, nettó taplóságot, középkor előtti setétséget. Szeretettel köszönteném viszont Torgyán doktort újabb visszatérési kísérlete alkalmából. Legutóbb épp a szeptemberi autógyújtogatások előtt három nappal próbálkozott, most 14-re hirdetett nagy sajtótájékoztatót, mintha kissé megkopott volna az ütemérzéke. Nem számít, elfér ő ebben a mezőnyben, sőt, egyáltalán nem lóg ki, sajnos, új ötlete neki sem lesz, nyilván, viszont sokkal szórakoztatóbb Petrétei Józsefnél. (Bár nála talán még Nyakó István is szórakoztatóbb.)
Persze Torgyán doktor is csak mellékszál, inkább a Bono nevű ír kommunista mozog az én fejemben, mégpedig azért, mert ő már-már olyan, mintha magyar volna. A Bono nevű ír kommunista természetesen dollármilliárdos. A U2 nevű rockzenekar énekese. Idős korára elérte őt a saját számaikat unó rocksztárok lelkiismereti válsága: mikor már megvolt a vidéki kastély, a csendes-óceáni sziget, a magánvidámpark, a magán-tengeralattjáró, a magánvasútvonal, minden, akkor az öreg rocksztárból kitör a filantróp, vagy talán inkább a rettenetes lelkiismeret-furdalás lesz rajta úrrá, és a fejébe veszi, hogy megmenti a világot, és akkor jönnek a We Are The World borzalmai. Ennek a Bonónak konkrétan Afrika akadt be. Afrikát akarja ő megmenteni. A bozótvágó késsel és kalasnyikovval hadonászó bedrogozott gyerekkatonák meg a traktorkeréknyi tányérsapkát egyensúlyozó egyenruhás-napszemüveges tömeggyilkos diktátorok pedig másra sem várnak, minthogy egy ír rocksztár megmentse őket. Ezért aztán Bono pénzt gyűjt az afrikaiaknak. Nemrég fejeződött be monstre kampánya: a világ legnagyobb márkái álltak öszsze vele, vörös színű termékeket (ruhát, mobilt, mp3-játszót miegyebet) hoztak forgalomba igen magas áron, és abból csorgattak a Bono-féle Afrika-segítő alapítványnak. Az akció pontosan 18 millió dollárt hozott a konyhára, ami igen szép eredménynek tűnhet vásárlóerő-paritáson, kisebb szépséghiba azonban, hogy a kampány reklámjára több mint százmillió dollárt költöttek. Könnyű kiszámolni: ha nincs az egész cirkusz, hanem odaadják a lojvét zsebből, akkor több mint ötször több pénz jutott volna az afrikaiaknak, akik így ötször több bozótvágókést, kalasnyikovot, drogot és tányérsapkát tudtak volna beszerezni.
Na, amikor ezt a hírt olvastam, én kebelemre öleltem volna ezt a Bonót, és magyarrá fogadtam volna legott, sőt magas kormányzati tisztséget adományoztam volna neki igazából, a metróbiztosság lenne a legtesthezállóbb. Ha összeszámolnánk a magyar állam rendszerváltás óta elkövetett Bono-projektjeit, és összeadnánk a szemétbe hajigált milliárdokat, összejönne egy-két konvergencia-programra való hiányfedezet biztosan. Már a kilencvenes évek végén kiszámolta egy szorgalmas ÁPV Rt.-s, hogyha az állam minden diósgyőri lakosnak vett volna egy hatvan négyzetméteres rózsadombi öröklakást, adott volna mellé az akkori éves átlagkereset kábé tízszeresére rúgó végkielégítést, akkor is olcsóbban jött volna ki a buliból, ahhoz képest, mint amennyit költött a megmenthetetlen diósgyőri acélipar megmentésére. Nagyjából ugyanez a művelet elvégezhető a Malévval is, meg még egy-két tucat hasonló állami vállalattal.
Itt van régi kedvencünk, a soha meg nem épülő négyes metró, a végtelenszer szétlopható gigaprojekt, amelynek az árából legalább kétszer megoldható volna Budapest húsz legsúlyosabb közlekedési gondja. De négyes metró akkor is lesz, ha beledöglünk, és bele fogunk dögleni, de még négyes metró sem lesz, elég nyilvánvaló, mindig építeni fognak valamit, mindig benyújtanak majd egy-kétmilliárdos számlát valakik valakiknek (nekünk). A négyes metró, mint tudjuk, mostanában nem nagyon épül. Fölvonultak az építők a választásokra, lezárták az utakat, szétverték a néhány hónapja felújított tereket, még éjjel is légkalapácsoltak és lángvágóztak (tényleg, a Móricz Zsigán hallgattam minden éjjel), a választások lementek, most ott állnak a gépek, nem történik semmi, itt átterveznek, amott valamire várnak, egy ideig nem találták a fúrógépet. Mit terveznek át vajon? Egy több évtizede húzódó projektnek csak vannak normális tervei.
Ezt is csak az állammal (velünk) lehet megcsinálni: létezik olyan építő cég, amelyik még egyetlen állami megrendelését sem fejezte be határidőre, többnyire túllépett minden elképzelhető időkeretet, viszont az eredetileg vállalt árat mindannyiszor megtoldotta jó 20-30 százalékkal utólag, mindig talált erre okot, ilyen plusz vizsgálat, olyan áttervezés, amolyan hóesés. Egy ilyen kivitelezőt minden normális megrendelő szarrá perelne. Az állam viszont nem hogy nem perli szarrá, de a következő meg a következő projekttel is ezt a céget bízza meg, és fizeti boldogan a pluszmilliárdokat. És még ahhoz is hülye, hogy unalmas rockszámokat vonyítson, fejhangon.
(Uj Péter/Forrás: www.nol.hu)