Ifjabb Fogarasi László, Magyarország egyetlen exportképes könnyűzenei előadóművésze aktív időszakát éli. Második nagylemeze, a Splendid Isolation anyagával az elmúlt évben végigturnézta Európát és Oroszországot, a csütörtök óta a mozikban futó Noé bárkája című filmnek pedig ő csinálta a zenéjét. A még mindig pimaszul fiatal (26 éves múlt) zenésszel beszélgettünk Jack Nicholson érdemeiről, a sorozatfüggőség veszélyeiről, valamint arról, mit szól ahhoz, hogy az összes lány szerelmes belé.
- A legtöbb lányismerősöm totálisan beléd van zúgva, még azok is, akik amúgy nem hajlamosak a kamaszos fellángolásokra. Hogyan dolgozod fel az ilyen típusú érdeklődést? És még inkább: a barátnőd hogyan dolgozza fel?
- Gondolhatod, rémálmaim vannak. (nevet) A barátnők nem annyira szeretik az ilyesmit. Úgy veszem észre, hogy előbb-utóbb belegabalyodnak ebbe a kérdésbe, ha rászolgálok erre, ha nem. Próbálok ilyenkor empatikus lenni, és belegondolni, hogy ez biztos nagyon szörnyű, de nem tudom igazából átérezni. A nemek közötti empátia mindig nehézkes kicsit. De a bőrömön ezt az egész jelenséget különösebben nem tapasztalom, inkább így hallom ezt, mint ahogy most te mondod. Vagyis olyan még nem volt, hogy teszem azt egy meztelen hölgy pisztolyt szegezett rám. Mondjuk, amióta van a MySpace, azért kicsit többet tudok ilyesmikről...
- A megszállottság természetéről...
- Igen, de azt hiszem, ezt inkább tisztes távolból figyelem. Persze ennek bárki örülne, én sem szomorkodom a sarokban emiatt, de nem ez az életem fő mozgatórugója. Az is érdekes, hogy a lemezem előtt nemigen találkoztam az egész dologgal, tehát újszerű volt, és kellőképpen hihetetlen.
- Az önbecsülésedre nincs hatással?
- Dehogynem, biztos. De igazából ezt nem korlátoznám nemekre, mert fiúktól is ugyanolyan érdekes visszajelzéseket lehet kapni. Nekem sokkal inkább számít az, hogy megérkezik, amit csinálok, hogy az az érzés dekódolható. Vagy olyan gondolatot sikerült ébreszteni, ami engem is megdöbbent. Nagyon örülök, ha ilyen személyes tapasztalatokról hallok. A furcsa érzés az egészben, hogy létezik ez a rajongás dolog, amit te is említettél, de mégis van egy üvegfal-effektus az egészben. Sokszor azt veszem észre, hogy addig vagyok érdekes, amíg a másik nem kerül valóban közel hozzám. Van egy ilyen hamissága.
- Nem is nagyon mernek odamenni hozzád, ugye?
- Nem mondom, hogy nem volt rá példa, de nem mindennapos. Viszont azt gondolom, hogy a valódi énem sosem lesz ahhoz mérhető, amit ő képzel rólam.
- Viszont ideált testesítesz meg a lányok számára.
- Fene tudja. De lehet, hogy ez által a férfinemnek vagyok gyalázatos árulója. Egyértelmű, hogy a nemek közti háborút a nők nyerték, és ők irányítják már nagyon régóta a dolgokat. Sok erős személyiségű nőtag volt a családomban, nagymamákig visszamenően, lehet, hogy egyszerűen már kiskorom óta ők irányítanak. A bábujuk vagyok. (nevet) Volt olyan időszakom, amikor sokat foglalkoztatott a nemek harca, most meg úgy gondolom, hogy ezzel megbirkózni pontosan emberméretű feladat.
- Hogyan kapcsolódsz ki?
- Amit csinálok, nagyrészt egyszerre kikapcsolódás is. Tehát ritkán jön el az, hogy nem akarom bekapcsolni a számítógépem, vagy nem akarok hallani egy hang zenét sem. Ha mégis bekövetkezik, akkor meghökkenek, és nem tudok mit kezdeni magammal. De ez egy-két évben egyszer van csak. Vészhelyzetben sportra is vetemedem. Amikor már nem tudok mit csinálni, elmegyek futni, szaunába vagy úszni. Vagy elmegyek az erdőbe, megnézem, hogy van a természet. Először ezeket kicsit kényszeresnek szoktam érezni, nehezen állok neki, de aztán mindig örülök a végén, hogy rászántam magam. Szóval ezek nem ösztönös dolgok nálam, hogy fú, de szeretnék most loholni meg izzadni...
- Inkább projekt, amit meg kell valósítani...
- Igen, projekt, mert tudom, hogy mivel fog járni, mi a következménye. Csak gyorsan legyek túl rajta.
- Viszonylag rendszeresen járok úszni, de néha irtó nehezen veszem rá magamat, hogy reggel nyolckor kimenjek a Margitszigetre. Furcsa ez, mert úszni is baromi jó érzés, utána is sokkal jobban érzi magát az ember, és mégis nehéz.
- Igen, a kezdeményezőkészséggel egyébként is nagy problémák vannak Magyarországon. Vagy lehet, hogy ez egy keletiblokk-dolog. Rengeteg prekoncepció van, és az adott személynek valójában fogalma sincs arról, hogy milyen lenne, ha belevágna abba a dologba. Van egy kis finom félelem, hogy kezdeményezzen, hogy megtegye az első lépést, de ha ez végre megtörténik - ha A-ból B-be kerül, amit előtte lehetetlennek tartott -, onnéttól iszonyúan élvezi, nagyon örül neki.
- Igaz, hogy mostanában leginkább otthonülősben nyomod? Ez tudatos választás volt a részedről?
- Részben igen, mert amikor elindult velem ez az egész, akkor kifejezetten társasági ember voltam. Mindig is sok barátom volt, különböző életkorú és összetételű társaságokkal lógtam egyszerre. Amikor jött az első album, ez még tökéletesen működött, csak szívtam magamba az élményeket, sokat utaztunk, rengeteg emberrel megismerkedtem. Szerettem volna teljes értékű magánéletet is, akartam társat is, a munkát is teljes erőbedobással csinálni, emellett a barátokról sem akartam lemondani, a szórakozásról, a társaságról. Tulajdonképpen nem is két, hanem még több végén égettem a gyertyát sokáig. Ez azt eredményezte, hogy pár év után ledobta az agyam a láncot, és rájöttem, hogy ez így nem megy. Az album címének (a Splendid Isolation magyarul pompás elszigeteltséget jelent - a szerk.) sok értelmezése közül az egyik ez, hogy a cél érdekében fontos leszűkíteni az embert érő ingereket. Egyre több kéretlen információ van amúgy is az életben, és nagyon nem mindegy, hogy mit fogad be az ember.
- Akkor ezek szerint a társasági élettel leszámoltál kicsit. A párkapcsolat maradt?
- Igen, folyamatosan megy az emberes harc, amit korábban említettem. Remény van, nem tud megszűnni a nők iránti rajongásom és a hitem a női nemben, de azért időről időre beletörik a fogam, mint mindenkinek. De már természetesnek látom ezt. Nem lomboz le, hogy az élet fentek és lentek sorozata, hanem nagyon tetszik ez a hullámzás. Extrémsportszerűnek tűnik, amolyan szörfnek. Jack Nicholson mondta egy interjújában, hogy minél erősebben próbálja az ember kontrolLálni ezt a hullámzást, annál jobban visszaüt.
- Úgy hallottam, sokat szoktál főzni. Mit tudsz a legjobban elkészíteni?
- Ez fontos dolog, úgyhogy most egy mélyfilozófiai válasz jön. Azt a kaját tudom a legjobban csinálni, amit a legjobban szeretek enni. Ez szerintem a munkára is igaz. Mindenki azon a területen tud, vagy tudna a legjobban működni, ahol legjobban megtalálja magát. Az lenne az ideális társadalom. Gyerekkoromban is mindig főzni akartam, de nagyon távoli dolognak tűnt. Mindig tetszett, ha egy férfi tudott főzni, de nekem a tojásrántottával is gondjaim voltak. Volt egy legendás eset gyerekkoromban, amikor a család nem volt otthon, és süteményt készítettem. Alaplinzert, tehát nem mentem túl messzire. Abban a jó kis régi szakácskönyvben a "kézzel eldolgozzuk" szöveg "késsel eldolgozzuk"-nak volt nyomtatva. Már besötétedett, és arra ért haza a család, hogy még mindig egy késsel vagdostam, kevergettem ott azt a masszát. Nem értettem, hogy mi lehet a gond. Aztán felköltöztem Pestre, és nem volt minden napra hazai. Akkor egy ideig mirelitkajákon, gyorskajákon éltem. Az utazások során viszont volt alkalmam nagyon-nagyon finomakat enni. És innen jött az ötlet, mert akkor sem akartam ezektől megválni, amikor itthon voltam. Egy éttermes időszakom is volt, de nincs szuper tapasztalatom az itthoni éttermek legtöbbjével. És kezdtem próbálni magamnak megfőzni a kedvenc ételeimet. Először műkedvelő dolog volt, ami fokozatosan csapott élvezetbe. A tesztalanyok is egyre jobb visszajelzéseket adtak.
- Élvezed magát az elkészítési részt is?
- Igen, bár a mosogatásra képtelen vagyok. A főzés igazi kikapcsolódás, ami a lemezkészítés közben vált extrémmé. Ez egy olyan időszak volt, amikor rákattantam arra, hogy csak olyat ettem, amit én készítettem. Úgy gondoltam, hogy ez így teljes. Volt olyan, hogy befejeztem hajnalban a zenélést, és akkor álltam neki főzni. Ezek szeánszok voltak. Megterítettem szépen egy főre, és olyan kajákat csináltam, amelyek vizuálisan is érdekesek voltak. Szerintem jó terápiának is. Ez egy elemi visszacsatolás, az ember magát fogja meg a saját gyomránál fogva. De több zenésztől hallottam már, hogy szeret főzni.
- Melyik étel receptjét osztanád meg az olvasókkal?
- Ez steak-recept lesz, és hozzá egy szósz. (A receptet az oldal tetején találod meg, a kép alatt - a szerk.) Első olvasásra nagyon férfias kajának tartottam, de bármikor megcsináltam, erre a mártásra kivétel nélkül minden nő felkapta a fejét. Fontos, hogy a nők is fogyasszanak olyat, amiben vörösbor és vér van, mert az jó nekik.
- Milyen a viszonyod a szüleiddel?
- Nagyon jó. Abszolút támogatják, amit csinálok. Mindig is hagyták, hogy azt csináljak, amit akarok. Nem korlátoztak semmiben, igyekeztek minden lehetőséget biztosítani, ami fontos lehet egy gyereknek. Emlékszem, hogy eladtuk a Wartburgot, és így lett többek között Commodore 64, videomagnó meg zenegép. Nem erőltettek rám semmit. Hogyha csináltam valamit, például rajzoltam, akkor nem kellett félbehagyni, hogy na, most akkor mondjuk ebéd van, hanem megvárták, hogy befejezzem. Így utólag visszagondolva jövök rá, mennyire sokat számítanak ezek a dolgok. Viszont volt egy időszak, tizenéves koromban, amikor a nagy szabadság kezdett kicsit visszacsapni, legalábbis a szüleim úgy élték meg. A klasszikus aggodalom, előbb legyél rendes ember, legyen egy diplomád, és utána mehet bármi. Meg hogy nagyon kevés embernek sikerül, hogy kreatív területen elhelyezkedjen. Az is furcsa lehetett, hogy a zenét vettem a fejembe, ami nagyjából 13 éves koromig a periférián volt. Egy darabig egy bolondériámnak a sok közül tarthatták a szüleim. Mondjuk, a kezdeti próbálkozásaimat meghallgatva, nem is csoda. És később ők is ugyanúgy meglepődtek, mint én, amikor mégis működni kezdett.
- Egyke vagy?
- Nem, van egy húgom, aki másfél évvel fiatalabb nálam. Vele is jó a viszonyom, közeli kapcsolatban vagyunk.
- Ő is itt van Pesten?
- Igen, éppen befejezte az egyetemet, és munkát keres.
- Mit végzett?
- Közgázt és külkert. Ő az okoska a családban, aki nem szégyell végigolvasni vagy megtanulni valamit. Ebben én mindig az ellentéte voltam.
- Nem is jelentkeztél felsőoktatási intézménybe?
- De. Egy évet le is húztam az ELTE tanítóképző művelődésszervező szakán, de nem volt időm bejárni. Igazából nem is azzal a mély elhivatottsággal kezdtem el, hogy majd be is fejezem.
- Milyen időközönként jársz haza Mernyére?
- Mostanában ritkán. Inkább a szülők szoktak feljönni. Ők jól érzik itt magukat, mert több a programlehetőség, körülnéznek, elmennek színházba, moziba. Én viszont kényelmetlenül érzem magam egy-két nap után a gépeim nélkül. De évente egy pár alkalommal, főbb nagycsaládi ünnepekre hazamegyek.
- De azért beszéltek, ugye?
- Persze, folyamatos kapcsolatban vagyunk, szinte minden nap beszélünk telefonon. Apukám pedig besegít a számlázós, könyvelős részlegnél is.
- Színházba szoktál járni?
- Nem rendszeresen. Semmiben sem vagyok pedáns fogyasztó vagy követő. Lemezgyűjtő is úgy voltam, hogy bementem a boltba, és amikor érkezett egy csomó régi filmzene-bakelit, megvettem egyszerre 50 darabot, de utána nem vettem semmit hónapokig. Filmekkel is így vagyok, ha megtalálnak, akkor sokat nézek. Vagy könyvekkel, bármivel, és a színház is ilyen. Most legutóbb megnéztem a Varázsfuvola Bozsik Yvette-féle adaptációját a Művészetek Palotájában, az ő dolgait nagyon bírom. A Tápszínház-direktor Vajdai Vili új darabja, a Keresők is nagyon tetszett a Kamrában.
- Miben szeretnél jobb lenni? Milyen képességeidet akarod fejleszteni?
- A manuális zene az a terület, vagy a zeneelmélet. Az elmúlt két évben úgy éreztem, hogy ennek a patchwork dolognak elértem a határait, viszont a saját utamat már eléggé megszilárdítottam, tehát nem zavarna meg, ha kicsit tanulnék. Majd meglátjuk.
- Melyik rossz tulajdonságod bosszant a leginkább?
- Legtöbbször azt vetették a szememre, hogy önző vagyok, de ezzel természetesen nem értek egyet. Ami számomra is idegesítő tulajdonságom, hogy néha túlzottan körüljárom a dolgokat, szétanalizálom. Esetemben felmerült néhányszor a paranoid szócska is, de később persze majdnem mindig kiderült, hogy helyes volt a gyanúm. A megérzéseim is idegesítenek néha. Majdnem mindig kiderül, hogy nem hallgatok eléggé a megérzéseimre. Korábban túlzottan empatikus voltam. Hajlamos voltam kiegészíteni fantáziával a körülöttem levőket, és nem voltam elég szigorú. Aztán van néha némi szerénykedés, ideig-óráig meggyőzöm magam arról, hogy mit hogy illik... Pedig ez hülyeség. Következetesnek kell lenni, csak úgy lehet azzal foglalkozni, amivel tényleg érdemes és izgalmas.
- Szóval most már tudsz szívtelen lenni.
- Aha, picit. Úgy, hogy már nem is jár különösebb lelkiismeret-furdalással. Persze csak szakmai dolgokban.
- Melyik kritika fájt a legjobban, amit a zenédről mondtak?
- Mint mondtam, eléggé körbejárok mindent, a saját dolgaimról is van saját negatív véleményem. A legtöbb ponttal, ami egy kritikából visszaköszönhet, már én is eljátszottam gondolatban egy-egy drámai pillanatban. Egyébként olyat még nem olvastam, ami úgy igazán fájt volna. Nem tudom, mi kellene ahhoz. Az bosszant, ha tudom, hogy személyes okokból, személyes viszonynak köszönhetően jön az osztás. Vagy hogy ha frusztrációból vagy korlátoltságból fakad, és ráadásul nem is hozzáértőtől jön. Nem az a baj, hogy nem jót ír, csak azt nem szeretem, ha fatális kóklerséget írnak. Olyankor is inkább az olvasót sajnálom, hogy félre van vezetve. Az önkritikáról egyébként más művészekkel is beszélgettem már, érdekes dolog. Egy olyan tevékenység esetében, hogy egyvalamin dolgozol akár évekig, majd egyszer csak hirtelen vége lesz és ott marad az űr, akkor egy természetes reakció, hogy úgy érzed, semmit nem ér az egész, amin annyit dolgoztál. Ez minden alkotóban előjön, aki teljes odaadással csinálja azt, amit csinál, és beleteszi önmagát. Mert ez az ellenpólusa annak a folyamatos időszaknak, amikor arra hergelted magad, hogy most jobbat akarok csinálni, mint amit tudok. Ugyanolyan, mint a mindennapi fent-lent, csak hosszabbak a ciklusok, nagyobbak a hullámok és a hullámvölgyek.
Az első albumot követő időszakban jött egy ráeszmélés, hogy milyen is ez a szakma, a többek között engem is körülvevő zeneipar. A kiadói oldalról ért egy rossz tapasztalat, ami szép lassan rávetette az árnyékát mindenre a produkció körül. Nekem ez nagyon új és furcsa volt, nem igazán tudtam hova tenni a helyzetből eredő feszültségeket. Mérges voltam a feleslegesen, haszontalanul elpazarolt energia miatt. Kellett egy pár év ahhoz, hogy a helyére kerüljenek a dolgaim végre, a hivatalos része még mindig nem lefutott. De mostanra már kialakult egy azt hiszem helyes nézőpontom, tudom, hogy mi az, ami ebből az egészből fontos, és mi, amit jobb elfelejteni, amivel nem kell foglakozni.
- Úgy érezted akkor, hogy mindenki a véredet szívja?
- Igen, eléggé. A végső beparázásnak az tűnik utólag, hogy olyanra is azt kezdtem hinni, hogy szívja a véremet, aki lehet, hogy nem is azt tette. Ekkor kicsit el kellett rugaszkodnom a realitástól egy időre. Szép Ernő Ne higgyj! című versében van egy ilyen rész, hogy "Meredt szemekkel aki súg az mind gyalázatos hazug" Túl sok ember próbált nekem véleményt mondani akkoriban, és nem tudták, hogy én udvariasságból sok mindent végighallgatok, de hiábavaló próbálkozás engem befolyásolni. De kellően fiatal voltam ahhoz, hogy rövid távon jól összezavarjon.
- Mármint a munkádról mondtak véleményt?
- Igen, amolyan kreatívkodó, számomra szükségtelen tanácsok voltak ezek. Ez tipikusan olyan emberek sajátja, akik elfojtott művészi ambíciókkal rendelkeznek, ezért a háttériparban helyezkednek el, és jobb híján onnét próbálnak machinálni.
- Meg arról, hogy merre menjen a karriered...
- Így van. Utólag nézve, ösztönös reakció volt, hogy befelé fordultam egy időre, és megpróbáltam csak arra koncentrálni, ami nekem volt fontos. Ma sem csinálnám másképp.
- Hogyan vélekedsz a hitről? Van benned kötődés vallás iránt?
- Konkrétan nincs, mélyen nem érdeklődöm egyik vallás iránt sem. A neveltetésemben sem játszott különös szerepet a vallás. Szerintem úgy gondolták a szüleim, hogy ez magánügy, és ezzel majd mindenki értelmes fejjel foglalkozzon, ha úgy gondolja. De abban az időszakban, amikor a második lemezt csináltam, ez egy elég központi kérdés volt nálam. Ez is fontos része a lemeznek. Általánosságban, hogy a hit, a vallásosság élménye mit okoz egy embernek, miben segíti, miben gátolja. A végkövetkeztetésem, hogy az ember saját szubjektív viszonya magához és a környezetéhez, az tulajdonképpen a hite. Önmagába, a saját életébe, az élete értelmességébe vetett hite. Szerintem ez ennyire egyszerű.
- Te jól érzed magad Magyarországon? Nem akarnál máshol élni?
- Igyekszem nem helyhez kötni a jó érzésemet. De azért néha jó kis feladvány itt az embernek jól érezni magát. Nem szép dolog ezt mondani, de ez a glogálisan felmelegített tél is egész kellemes volt itt a Kárpát medencében. És mintha mostanában egyébként is kicsit kevesebb zavarás lenne az éterben. De nagyon rááll már a szánk az önostorozásra, észre kéne venni, hogy kezd közhelyes lenni. Beszélgettem olyan nyugati zenésszel, aki Kelet-Európában vagy Oroszországban élt sokáig. Rettentően szeretik az érzelemgazdagságot és a nyitottságot, ami errefelé honos. De olyan meglátás is volt a kelet-európaiakat illetően, hogy folyamatosan egy külső tényezőt, egy vélt hatalmat rendelnek maguk fölé, amiről úgy érzik, hogy legyűri őket, és tehetetlenek a súlya alatt, és ők semmit nem számítanak. Ezzel szemben egy nyugat-európai vagy egy amerikai pragmatikusan közelíti meg a dolgokat: nézd, ha ez és ez a problémád, csináld ezt és ezt, oldd meg. Erre jön a nagy megdöbbenés, mint amikor elveszik a gyerektől a játékot, hogy a probléma nélkül nem megy.
- Milyen jeleket látsz arra, hogy mostanában jobb irányba mennek a dolgok?
- Az őszi dolgok engem is megzavartak, ugyanúgy, ahogy biztos mindenkit. Viszont röviddel utána úgy éreztem, hogy ha valami feszül, és aztán kidurran, akkor talán valami más kezdődik utána. De számomra igazán az azt megelőző időszak volt nyomasztó, amikor ennek az elfojtása érződött. A személyes viszonyokban lehetett érezni. Ismerőseim, akikkel mindig is jóban voltam, kezdtek erre állni meg arra állni, mintha ez valami kényszer lenne, és nem lenne jobb dolguk. Amikor mentek az őszi zavargások, egy amerikai barátom hitetlenkedő vigyorral mondta, hogy "Riots. I can't believe it. Like in the seventies", ilyen őszinte döbbenettel.
- Valahogy én nem éreztem a '68-as lendületet ezekben az őszi zavargásokban. Persze, azt is csak francia filmekből ismerem...
- Na igen. Filmekből meg könyvekből. Aztán hogy igazából hogy volt, azt már senki sem tudja. Mondjuk igazán nem róható fel, hogy gyerekcipőben járunk, mert úgysincs más út, mint végigmenni a lépcsőfokokon. De az tényleg igaz, hogy bizonyos tekintetben valahol a nyugati világ hetvenes évekbeli szintjén járunk. Nézd meg például az Édes élet-ben a fogyasztói társadalomból és a bulvármédiából való teljes kiábrándultságot, és ez itthon még csak most kezd igazán bepörögni... Más részről viszont ez a korai szakasz jó hangulatú, gyorsan változnak és történnek a dolgok.
- Akkor elvagy itt, nem akarnál kiköltözni külföldre?
- Felmerült már bennem, nem is egyszer. Lehetőségem is lett volna kisebb-nagyobb, de a nagy elhatározás valahogy mindig hiányzott. Lehet, hogy a sok utazgatás miatt nem éreztem elemi szükségét annak, hogy elmenjek innét. Tudtam tágabban látni a dolgokat és függetleníteni a helyi hisztitől. Ami, megjegyzem, minden országban van, csak kellő ideig ott kell lakni, és előjön. Hazai pályán viszont legalább érthető a frusztráció forrása, megvannak a szép hagyományai. Egyelőre úgy érzem, belülről nekem ez így működik, de a későbbiekben nem zárom ki, hogy máshol éljek. Jelenleg igyekszem minél több kinti sikert elérni, de fontos, hogy ez innét történjen. Így tudom csak magamat is folyamatosan megérteni. Pont amennyire rosszul beszélek még angolul, annyira sok kérdésem van még Magyarországgal kapcsolatban is. Szerintem ez a kettő valahogy így együtt halad.
- Nem érzed úgy, hogy egy olyan környezetben, ahol sokkal nyitottabbak az emberek és nincs ez az állandó morózusság, a te művészeted is jobban ki tudna bontakozni?
- A tapasztalataim alapján egyértelmű, hogy óriási különbség van abban, hogy hogy érzem magam külföldön, nagyon be tudok pörögni. De ez az újdonság varázsa is egyben, ahhoz még nem töltöttöm elég időt egyhuzamban máshol, hogy biztosan ki merjem jelenteni, hogy milyen. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy amikor majd a következő lemezt csinálom, akkor tudatosan ki fogok utazni két-három hónapra. De azt gondolom, az nem lehet megoldás arra, ha az ember felismeri, hogy itthon rossz hangulat van, hogy azonnal sarkon fordul és elmegy. Attól nem fog megjavulni a hangulat.
- Az nem, de a tiéd megjavulhat. És elég kicsi az esélye annak, hogy te megjavítod az itthoni hangulatot, csak azzal, hogy itt laksz a belvárosban.
- Hát egyedül nem is lehet ilyesmin változtatni, az biztos, nem is vezérelt sose ilyen küldetéstudat. De akkor is tény, hogy egy méhkaptár csak akkor működik, ha jól érzik magukat a méhek egyesével is, és természetesen teszik a dolgukat.
- Attól nem félsz, hogy itthon már elértél egy szintet elismertségben, de ha mondjuk kiköltöznél Berlinbe, akkor ott csak az ötszáznyolcvanhetedik zenész lennél?
- Azt mondják, hogy ha az ember elköltözik egy projekttel együtt, akkor ott valamennyire újra kell kezdeni az egészet helyiként. Biztos, hogy van bennem egy félelem, mint mindenkiben, azzal kapcsolatban, hogy máshol milyen lenne. De pont annyira idegesít is néha már az a bizonyos népmesei sajtószerep, a Mernyei Béla. Szóval nem hinném, hogy a kishal a nagy medencében effektustól való félelem tartana vissza a disszidálástól.
- Biztos a zenéd is megváltozna, ha például Los Angelesben alkotnál...
- Igen, az lehetséges, hogy a gyökerét veszíteném el a zenémnek. Lehet, hogy rossz a közhangulat, de más oldalról itt érzelmileg sokkal mélyebb, gazdagabb élete van az embereknek. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez valahol egy olyan plusz is, ami miatt egyedi vagy különböző lehet mástól.
- Kimennél, és egy joviális Los Angeles-i fiatal válna belőled...
- Igen, például az ottani hangulat is zavaró tud már lenni néhány hét után. Nagyon tudtam figyelni magamra, háborítatlan volt az aurám, de egy idő után ez már üresnek is hatott egyben, felszínesnek.
- Esterházy írta egyszer*: "Nem olyan akarok lenni, mint ő, hanem úgy akarok lenni: ÉN" Van olyan ember, akiről te ezt gondolod?
- Persze, ez a jó értelemben vett példakép. Jack Nicholsont tartottam sokáig ilyennek. Főleg, miután megismertem egy picit az életútját. Ő egy nagyon érdekes családi háttérrel rendelkezik, egy újságcikkből tudta meg, hogy akit az anyjaként ismert, az igazából a nagymamája, és a nővére volt az anyukája. És ez harminc-valahány éves korában derült ki. Végignézve az ő útját, a szerepeit, a fejlődését, meg azt, ahogy megnyitotta saját személyiségét, az mindenképpen egy követendő példa. És most is virul, és a saját korának megfelelően a lehető legjobban kiaknázza a lehetőségeit. Nagyon tetszik vele kapcsolatban az is, hogy a magánéletét tudatosan háttérbe szorította, és azt mondta, hogy én ezt csinálom, ítéljetek meg ezen keresztül. Mélyen emberi az a pimasz életöröm, ami árad belőle, meg hogy minden rossz tulajdonságával együtt felvállalja magát.
- Ő talán az egyetlen sztár, aki a személyisége erejével felül tudott emelkedni a relatíve előnytelen külsején. Teljesen mindegy, hogy hogy néz ki: ő Jack.
- Igen, amikor kérdezték plasztikai műtéttel kapcsolatban, azt mondta, hogy ő sosem varratta fel az arcát, mert már régen túl volt a fénykorán, amikor befutott.
- És az ismerőseid között van olyan, akinek a tulajdonságait vagy a világlátását irigyeled?
- A nagymamám például ilyen nekem, aki idén lett nyolcvanéves. Amit őbenne nagyon nagyra tartok, hogy minden után fel tudott állni, és folyamatosan igyekszik elfoglalni magát. Nem az a típusú idős ember, aki lefekszik az ágyba és elhagyja magát. Ő testesíti meg számomra azt, hogy addig él az ember, amíg tesz valamit. Mindegy, hogy mit vagy milyen sikerrel, a lényeg az aktivitás.
- Mesélj, kérlek, a filmfogyasztási szokásaidról!
- Hasonlóak a zenefogyasztási szokásaimhoz. Tehát vagy egyáltalán semmi, vagy gyomorrontásig. Miközben a második album készült, két éven át a filmnézés volt mindennapjaim második legfontosabb programja. Néhány filmet láttam ugyan a Shallow and Profound (Yonderboi első albumának a címe - a szerk.) előtti időkben, meg közben is, de nem volt elég időm, hogy mindent bepótoljak, ami érdekelt. Kicsit tematikusan közelítettem meg a dolgot. Láttam egy filmet, és utánanéztem, hogy a rendezője milyen filmeket csinált még, megnéztem, hogy melyiket mikor, milyen sorrendben. Volt, amikor színészek kezdtek el érdekelni. Általában ez ilyen dominóelvszerű: megnézek egy filmet, megismerek egy rendezőt, és akkor utána az visz el egy másikhoz. Aztán 2005 vége óta, amikor a második lemez kijött, nagyon kevés filmet néztem.
- A "filmek gyomorrontásig" időszakokban egymás után hány filmet nézel?
- Attól függ. Amikor nagyon megtetszett valami, akkor egy ideig együtt éltem vele. Tehát megnéztem egyszer, és aztán képtelen voltam másik filmbe belekezdeni. Ilyenkor sokszor öt óra múlva betettem ugyanazt még egyszer. Van olyan film, amire imádok visszatérni, de van, amelyik lelomboz, vagy idegesít, ha másodszorra látom. Akkor azt érzem, hogy átlátok a szitán.
- Melyik filmet láttad nagyon sokszor?
- Az Arizonai álmodozók-at például. A Mulholland Drive-ot még mindig élvezem, és nem értem, hogy lehet, hogy még mindig ennyire tetszik. Az okostojás-t is elég sokszor sikerült végignézni. A Páncélba zárt szellem mindkét részét is láttam már jó párszor. A Florida, a paradicsom-ot, az Öt könnyű darab-ot. Ezek olyan filmek, amelyek gond nélkül visszahívhatók. Nem a történetben vagy a cselekményben rejlik az, hogy szórakoztatnak, hanem olyan hangulatot árasztanak, amit szívesen átélek újra meg újra. Olyan, mint mondjuk A mester én vagyok Füst Milántól vagy Szerb Antaltól a Pendragon legenda, ezeket bármikor kinyitom bárhol, és olvasom, nem az érdekel, hogy mi fog történni a következő oldalon. Tele vannak szurkálva rejtett dolgokkal, amik részleteikben bontakoznak ki.
- És melyik film lombozott le második nézésre?
- Például a Mementó vagy a Rekviem egy álomért, sőt az utóbbi elsőre is felidegesített. Nem szeretem a céltalan hatásvadászatot, ha csak az erőfitogtatás megy az alkotó részéről, hogy mennyire elő tudja hozni az egyszer használatos érzéseket. Jól feladja a magas labdát magának, aztán nem csinál vele semmit, hagyja leesni.
- Kellemetlen film a Rekviem egy álomért, rossz nézni.
- Igen, és amellett, hogy kellemetlen, úgy igazán nem mond semmit. Kampányízű, sírjunk együtt hangulat. Persze nincs gond azzal, ha kellemetlen vagy befordulós dolgokról szól egy film, de kell, hogy látszódjon az alagút végén a fény, mert van.
- Lynch is nagyon sok borzalmat mutat meg, de a végén, még ha furcsán is, mindig van egyfajta feloldás.
- Igen, például a Twin Peaks sorozat is, amit annak idején, kisiskolás koromban nem volt szabad néznem a tévében. De most, amikor ősszel beteg voltam, egy hirtelen ötlettől vezérelve végignéztem pár nap alatt az összes epizódot. Nagyon tetszett, az utolsó rész pedig kifejezetten bravúros lezárás. Ott van a válasz, amiről már lemondtam. A második évad során úgy éreztem, hogy ez már nem lesz. De legalább annyiban pozitív, hogy ha zsákutcába téved, akkor arról tudósít.
- És nagyon következetes volt azzal a lezárással, mert hiszen arról szólt az egész, hogy bárkiben benne lehet a gonosz...
- Hogy nem létezik olyan, hogy szigorúan fekete vagy fehér. És, hogy az, aki a fehér transzparenst lengeti, sokszor többet tud a fekete oldalról. És ha a sötét oldalt kezdi birizgálni az ember, egy lehetősége adódik: azzá válhat maga is.
- Amikor úgy három és fél éve bent voltál nálunk chaten, úgy tűnt, hogy főleg a hetvenes évek amerikai filmjein pörögtél. Milyen jelentős állomások alakították azóta a filmes ízlésed?
- Átestem Greenawayen, aztán jött egy anime-korszak, ami még tart. Mindig nagy animációrajongó voltam, már a gimiben megvolt az Akira egy remegős VHS-másolaton. A Cowboy Bebop sorozatnak nagyon tetszett a humora, egyáltalán nem japános. Akkoriban volt, hogy up-to-date módon kezdtem el követni az éppen elérhető filmtermést. Volt egy időszak 2004-2005 táján, amikor nagyon sok érdekes film jött ki, például A titkárnő, az Adaptáció vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Egy másik fontos időszak volt, amikor Jack Nicholson-filmeket kezdtem nézni. Őt mindig is szerettem, de egy idő után a béna filmeket is megvettem már, szinte bármit, amiben benne volt. Például Amerikában megtaláltam a The Terror című filmet, meg a Szelíd motorosok előtti motoros filmjeit.
- Ha elkezded, mindig végignézel egy filmet, vagy abbahagyod és később folytatod, esetleg sosem folytatod? Szoktál belekapni filmekbe?
- Filmfüggő. Ha nézés közben elvesztem az érdeklődésemet, akkor nem szégyellem kivenni, nincs bennem erőltetett fegyelmezettség. A legtöbb filmről azért elég hamar kiderül, hogy érdemes-e végignézni, és hogy ha érdekel, nem állok meg. Viszont volt már olyan, hogy kifejezetten jólesett megállítani és kicsit gondolkodni, vagy visszamenni és újranézni egy adott jelenetet.
- Melyik a leghitelesebb film, amelyet zenei témáról csináltak? Látom, ott figyel a polcodon a Nonstop partiarcok. Azt például milyennek tartod?
- Zenei témában egy film mindig azoknak hiteles, akik nem élték át közvetlenül. Aki részese volt annak idején, az mondja a leghangosabban, hogy ez nem így volt, nem úgy volt, nem az volt a lényeg. Fontos, hogy vannak ilyen filmek, mint például a Nonstop partiarcok, ami egy életérzést közvetít nagyon jól. Nekem például segített egy kicsit jobban megérteni azt az egész Madchester-világot, és nem feltétlenül zavar, hogy a valóságban egy-egy apró részlet nem pont úgy volt. Ez nem is biztos, hogy fontos egy későbbi generációnak. Érződik rajta, hogy jó szándékkal és lelkesen van összefoglalva a kor zeneisége. A Velvet Goldmine is ilyen, csak az kevésbé sikerült ilyen jól szerintem.
- A nyughatatlan tetszett?
- Igen, nagyon jól szórakoztam rajta. Sokan sérelmezték, hogy a színészek a saját hangjukat használták, de szerintem nagyon jó, hogy ők énekeltek. Sokkal hitelesebbé tette az egészet, mint hogy ha eredeti felvételek szóltak volna. És nagyon jó választás volt a két főszereplő, a csaj kifejezetten meglepő volt, mert ilyen jellegű szerepben én őt előtte nem láttam.
- Volt azért egy párban. A Gimiboszi-t nem láttad? Egy gimnáziumi diákelnök-választás történetén keresztül mond nagyon érdekes dolgokat az amerikai választási rendszerről. Az az ürge csinálta, aki később a Schmidt történeté-t és a Kerülőutak-at.
- Nem sajnos. Ezek a magyar címek attól is elrettentik az embert, amitől nem kéne. Az egyik legborzasztóbb ilyenben a Pancsolj, pancser!. Nem ismered azt a filmet? Robert Downey Sr. rendezte a felesége halála emlékére, Robert Downey Jr. is benne van, meg Sean Penn. Marha jó film, és úgy néz ki a tokja, mintha fitness-DVD lenne. Pár száz forintért árulták.
- Mi az eredeti címe?
- Hugo Pool.
- Ja, azt láttam. Alyssa Milanóval. Tök jó film.
- Nagyon szeretem még a Zűrzavar-t is. Akárhányszor megnézhető film.
- Azt én inkább a kellemetlen kategóriába sorolom. Annyira nyomorultak benne azok az emberek, különösen Chazz Palmenteri karaktere idegesített. Azt kívántam, hogy lője már le valaki.
- Hát, meghalni meg is hal, csak épp szakadékba hajt. Ezzel a filmmel olyanom is volt, hogy elindítottam a másik szobában, és akkor úgy éreztem, hogy társaságban vagyok.
- Jó kis társaságban... Melyik a kedvenc szerelmes filmed?
- Amikor elsőre megnéztem a Mielőtt felkel a nap-ot, nagyon tetszett. De például az is olyan film, amit másodszorra nem biztos, hogy megnéznék. Bírom a Távol Afrikától-t is, ez lehet, hogy bénaság, de nekem tetszik. Mindig ódzkodtam tőle, hogy olyan "anyu kedvence" film, aztán egyszer véletlenül megnéztem, és sokkal jobb volt, mint vártam. Vagy a Szerelem Makk Károlytól, nagyon szép. Viszont az abszolút kedvenc a témában az Egy makulátlan elme örök ragyogása.
- Milyen típusú film kavar fel a leginkább?
- Általában az kavarja fel a nézőt, amiről saját maga jut eszébe. Engem egy időben olyan történetek fogtak meg, amelyeknek a hősei dilemma előtt álltak. Akinek egykor megvolt a lehetősége, de mégsem a jobbnak tartott úton ment, és már a lejtőn halad lefelé. Amikor ott csatlakozom be, hogy már elindult a lejtőn, és aztán le is ér oda.
- Akik nem érik el a potenciáljukat...
- Igen. Vagy olyanfajta útkeresés, amikor az elejétől fogva leszögezi, hogy nem akarja megtalálni, de magát a keresést folytatja. Folyamatosan fel-felveszi a szálat, de úgy, hogy közben tudja, hogy sosem szeretné felgombolyítani. Az Öt könnyű darab tipikusan ilyen.
- Az Öt könnyű darab-ban magadra ismertél? Félsz attól, hogy te is elindulhatsz egy olyan pályán?
- Van az a vicc, amikor a rossz sávban halad a részeg az autójával a sztrádán és bemondják a rádióban, hogy figyelem, vigyázat, egy őrült halad a forgalommal szemben. Erre a részeg: Egy?! Mind! Ez az érzés jön át abból a filmből. Hogy a főhős tulajdonképpen azt nem veszi észre, hogy saját maga az egyetlen akadálya annak, hogy boldoguljon. Azért jó szó ez a "boldogulni" a magyarban, mert benne van a "boldog". Szép, hogy az előrejutást összekötjük a boldogsággal. Egy időben volt, hogy nagyon érzékenyen reagáltam bizonyos posztmodern dolgokra is. A Cowboy Bebop-filmben volt egy rész, amiben olyan kék golyók körül bonyolódik a történet, amelyek nanovírusokat tartalmaznak. Hogyha ezeket odavágják a földhöz, széttörnek, és a levegőbe szálló nanorobotok az agyba hatolva átveszik az irányítást az emberi tudat felett. Eközben az illető fénylő lepkéket kezd látni maga körül. Minél több vírus kerül belé, annál több fénylő lepkét lát mindenhol. Tudja, hogy meg fog halni tőle, viszont olyan esztétikai élményt okoz neki, hogy függőségi viszony alakul ki. Aki egyszer látott egy ilyet, még ha túlélte is, rabja maradt a lepkék emlékének.
- Szép szimbólum az önpusztító viselkedésre.
- Igen. Vagy a Florida, a paradicsom is nagyon fel tud kavarni. Amikor állnak a befagyott tó mellett, nagy fehérség, fúj a szél, és azt mondják, hogy ez milyen szép. Vagy ahogy a Béla nem hajlandó magyarul beszélni, és Willnek hívatja magát.
- Van olyan operatőr, akinek követed a pályafutását, és csak amiatt nézel meg egy filmet, mert ő fényképezte? Meddig nézed a stáblistát?
- Szoktam nézegetni, hogy ki kicsoda. Mondjuk, nem szoktam belemenni, hogy ki volt Mr. Nicholson fodrásza. (nevet) Ez fokozatosan jött. Először a filmeket csak szórakozásra használtam, csak néztem őket, és érzelmileg reagáltam. Utána kezdtem figyelni, meg boncolgatni őket. Persze, az ember először rendezőket figyel, meg színészeket. De utána figyelni kezdtem a képet is. Főleg azóta, hogy a két klipet csináltuk, és volt alkalmam belekóstolni abba, hogy rakják össze, hogy épül fel egy film. Kezdtem a filmeket snittekben és jelenetekben látni. Azóta jobban figyelek az operatőrre is.
- Van, akinek már megjegyezted a nevét?
- Emmanuel Lubezki vagy Dante Spinotti. Meg aki a Coen-filmeket veszi fel, Roger Deakins.
- Szoktál rendezői kommentárral nézni filmeket?
- Ezt a kommentár-műfajt nem annyira szeretem. Próbáltam néha, de valahogy mindig zavart. Jobban szeretem, hogy ha van egy hosszabb werkfilm. Például a Ragyogás DVD-jén nagyon jó extrák vannak.
- Az Öt könnyű darab-ot megnéznéd úgy, hogy Jack Nicholson beszél alatta?
- Azt a filmet nem. De például a Száll a kakukk fészkére-nél nagyon tetszett, hogy megmutatták a forgatás részleteit, meg olyan sztorikat meséltek, hogy amikor végre megtalálták az óriás indiánt, akkor Jack Nicholson is kiment elé a reptérre és körbefutkosta hitetlenkedve. Annyira tetszett neki, hogy ott ugrált körülötte. Ez például kifejezetten hozzátett a filmhez. De inkább a végeredményt szeretem, azt mindennél beszédesebbnek tartom. A legnagyobb tanár az, ha meghallgatom a lemezt vagy megnézem a filmet. És addig hallgatom és nézem, hogy a kérdéseimet magamnak meg tudjam válaszolni.
- Milyen dolgokban hatásosabb a film a többi művészeti ágnál? Mi az, amit a film tud a legjobban csinálni?
- Tulajdonképpen minden művészeti ág szükséges hozzá. A legtöbb érzékszervre hat egyszerre, és majdnem passzív állapotban nézi a néző. Ebből a szempontból nagy felelősség is, hogy az alatt az egy-két óra alatt mi az a kép-hang egyveleg, amivel lebombázzák az embert. Szerintem mély nyomokat hagy a tudatban és tudat alatt is. A nagy költségvetés, ami egy film elkészítéséhez kell, bénító tud lenni. A dolog csapatmunka jellege miatt is eltávolodhat az eredeti ötlettől a végeredmény, ezáltal kicsit személytelenné válhatnak a filmek. A zene sokkal intimebb tud lenni. Filmben ritkán lehet elérni azt, hogy tényleg intim legyen, vagy, hogy úgy érezze az ember, hogy az egy szerzői alkotás. Manapság sokszor azt érzem, hogy a lehetőségekben és a vizuális trükkökben olyan szinten elvesznek, hogy egyre költségesebbek lesznek a filmek, egyre magasabbra kerül az a léc, hogy mi számít moziképes filmnek. Pedig mondjuk egy Truffaut-film, lehet, hogy fekete-fehérben és végig kézikamerával van felvéve, mégis iszonyú emberközeli tud lenni.
- Amiatt, hogy minden érzékszervre hat és könnyen átélhető, látsz abban veszélyt, hogy el lehet veszni a filmekben? Hogy eltávolít az élettől?
- Abszolút. Fontos, hogy miért nézi az ember a filmet. Olvasni is lehet úgy, hogy egyik könyvről a másikra gyújtasz, és tulajdonképpen menekülésként szolgál. Amikor nem a saját okulásodra, hasznodra olvasol, vagy nézel, hanem hogy elmenekülj az adott problémák elől. Azért talán egy-egy filmmel akkora veszély nincs, de a sorozatfüggőség vagy a tévéfüggőség az durva dolog.
- Te nézel sorozatokat?
- Nem szoktam, de a Twin Peaks kapcsán most már jobban megértem, hogy miért lehet erre rákattanni. Szerintem nem is azért mennek a sorozatok mostanában, mert jó a tévében kivárni, hogy egy hét múlva újra jön, hanem a nagy cucc abban van, hogy megveszel egy évadot, leülsz, és egy hétig egyvalamin vagy. Ez is a menekülés-teóriát támasztja alá, hogy már két óra nem elég, hanem rajta akarsz lenni egyvalamin nagyon sokáig. Például az egyik Gibson-regényben* már létezik a teljes valósélményű tévé. Tehát passzívan, de szubjektív nézőpontból a néző részese a szappanoperának. Kisebb szereplőként, de mindig jelen van.
- Mint egy pincér a Rózsa presszóban...
- Igen, és az egyik főhősnek az anyukája egész nap otthon ült egy lerobbant panelben, önmagával mit sem törődve, és folyamatosan a fején volt ez a sisak, és ott élt a milliomosokkal a kaszinóban. Ez kikarikírozza, de valami ilyesmi veszélye biztos van.
- Gondoltad volna, hogy Garas Dezső és Kállai Ferenc egyszer a te zenédre fog füvet szívni egy filmben?
- Talán inkább csak reméltem ilyesmit. Mindenképpen nagy megtiszteltetés volt, hogy egy stáblistán szerepelhettem velük, amiért már érdemes volt a munkát megcsinálni.
- Ismerted előtte Sándor Pál filmjeit?
- Tinikoromban felvettem a tévéből a Herkulesfürdői emlék-et, és azt többször megnéztem, nagyon szerettem, de akkoriban még nem igazán figyeltem a készítők listáját, és csak a közös munka során tudatosult bennem, hogy az ő filmje. Érdekes érzés volt. Természetesen láttam a Régi idők fociját is pár éve, klasszikus.
- A Ripacsok-at nem láttad?
- Még sajnos nem, csak egy részét. Szóval, van még egy-két bepótolandó dolgom itt.
- Hogyan kaptad meg a munkát a Noé bárkájá-ban? Hogy jött a felkérés?
- Még nyár elején hívott fel Pali (Sándor Pál, a film rendezője - a szerk.). Személyesen, több alkalommal találkoztunk, először megmutatta a forgatókönyvet, fotókat, aztán filmrészleteket. Sokáig beszélgettünk róla, több hónapig ment az egyeztetés idő- és nézőpontokat illetően. Végül ősszel úgy alakult, hogy igent tudtam mondani rá.
- Sándor Pál ismerte a zenédet, vagy ajánlottak neki?
- A stábban több olyan ember is volt, aki a figyelmébe ajánlott. Aztán a film operatőrével, Szabó Gáborral összevágtak egy kezdeti verziót, városképeket, egy korábbi számomra. Úgy érezték, jól működik együtt a kettő. Valamint az új lemez is a kezükbe került, és onnét is kipróbáltak néhány dalt. Fontos kiindulási pont volt a Before You Snap című szám az új lemezről (Splendid Isolation - a szerk.), ami kisebb átalakítással a főcímzene lett. A többit pedig igyekeztem többé-kevésbé ezen a világon belül tartani.
- Sándor Pál választotta ki a Before You Snap című számot, és azt mondta, hogy valami ilyesmi kéne?
- Igen, makacsul rágerjedt erre a számra, azt mondta, hogy ez már az övé, és ezt ő nagyon megszerette. Először nem értettem pontosan, hogy mi az, amit ebből a dalból kihall. Nekem elsőre kissé távolinak tűnt a párosítás. De végül úgy éreztem, ezt csak ő tudja pontosan: a rendező személyes ügye, hogy milyen zenét választ végül egy képsor alá. Egyébként így érdekes gellert kaptak azok a bizonyos jelenetsorok.
- Soha nem mondta el, hogy miért?
- Több alkalommal is kérdeztem erről, de igazából egyértelmű választ nem kaptam. Szóval azt hiszem, inkább ösztönösen vonzódott a dalhoz, annak hangulatához.
- Melyik filmből van a Jack Nicholson-monológ abban a számban? Nem az Eastwicki boszorkányok-ból?
- Hát, meglehet.
- Egy kicsit változtattál a hangján, ugye? Mert olyan fiatalosabbnak hangzik...
- Nem nagyon, csak vágások. Bár a Noé bárkájá-ban Edward Ka-Spel, a Legendary Pink Dots együttes frontemberének szájából hallhatjuk az ominózus szöveget. Abból a jelenetből van, amikor éppen Chert készül felszedni a főhős. Daryl Van Horn, személyesen.
- Csak egyszer láttam azt a filmet, de azt hiszem, még túl fiatal voltam ahhoz, hogy értékeljem.
- Én is 14 éves koromban láttam először, és akkor még nekem sem tetszett nagyon. De most megnézve, főleg Nicholson jelenetei kárpótolnak mindenért. A csajozós részek a legjobbak, főleg, amikor kettesben vannak Michelle Pfeifferrel.
- Mutatott Sándor Pál példákat. hogy hogyan szeretné használni a zenét a filmben?
- Nem igazán. Elég késői stádiumban tudtam bekapcsolódni a munkába, már majdnem megvolt a készre vágott anyag. Használtak már egy-két dalt a második lemezről, tehát egy kicsit meg volt kötve a kezem tempókat illetően, nem volt már lehetőség újra vágni a jeleneteket az új zenékre. Jó darabig kísérleteztünk, relatíve sok olyan ötletem volt, ami nem ment át. Például először sok dialógus alatt használtam egy zajszerű, monoton kattogást, ami végül csak egy-két percre tűnik fel a filmben. Szóval az tartott igazából sokáig, amíg megtaláltuk a film hangját, hogy mi az a közös nevező, ami mindkettőnknek működik.
- Meglepően kevés volt a filmben a zene.
- Igen, valóban kicsit elfogyott útközben. Pali is mondta, amikor először megnéztük együtt moziban a filmet, hogy jé, milyen kevés benne a zene. Annak ellenére, hogy viszonylag sok készült.
- Kihoztok egy soundtrack-lemezt?
- Nem tudom még, nem valószínű. Körülbelül 4-5 olyan szám van, ami önmagában hallgatható zene, a többi inkább zörejszerű. Én sem szeretem azokat a filmzene-albumokat, amikor van maximum 3-4 dal, a nagy része pedig búgás. Az ilyesmi inkább marketing.
- Szabad kezet kaptál a zenekészítésben?
- A kísérletezésben szabad kezet kaptam, de végül a rendező dönti el, hogy mi passzol a filmjébe. Sokszor egy adott jelenet nekem érzelmileg teljesen mást adott elsőre, mint amit ő szeretett volna ott hallani, érezni. De ő nem feltétlenül az egyértelműen láthatót akarta a zenében visszahallani. A közös munka szokatlan élmény volt, ugyanis éveken át ahhoz edződtem, hogy enyém a végső felelősség, én vagyok, aki kimondja, hogy mikor van valami készen, hogy mi a jó, mi a nem jó. Emiatt kicsit iskolaszerű élmény volt újra egy csapat részének lenni, ahol a saját részemért feleltem csak, és támogathattam a Herkulesfürdői emlék készítőjét abban, hogy elmondja, ma mit gondol, milyennek látja a világot.
- Neil Young úgy csinálta meg a Halott ember zenéjét, hogy levetítette magának kétszer a filmet a stúdióban, és közben találta ki a gitártémákat. Neked is hasonló volt a munkamódszered?
- Volt ilyen része is. Van egy visszatérő zene, ami így készült. Úgy dolgoztam, hogy először többször megnéztem a filmet, hogy legyen egy összképem róla. Mert később úgyis menthetetlenül darabokra esik a film számomra, hiszen annyit foglalkozom egy-egy részletével külön, hogy már lehetetlenség egyben figyelni az egészet. A zenegyanús részeket kiemelten figyelem, és kiválogatom a hirtelen beugró vázlataimat, jelen esetben úgy 30-50 kis szösszenetet, és ezeket rápróbálom a képre. Utána egy kicsit később szeretek megnézni egy B variációt is, egy más irányba próbálni meg elcsavarni a jelenetet. És utána, ha ezekből valamelyik beválik, akkor azt továbbviszem, kidolgozom.
- Tűnődtem azon, hogy amikor elvállalsz egy ilyen munkát, akkor egyből az ugrik-e be, hogy van egy csomó zeném, amelyeket még nem használtam és azok jók lesznek majd ide, vagy lemész alfába és nulláról találod ki az egészet...
- Ezek nem kész meglévő zenéim, inkább csak kis hangulatmorzsák, támpontok. Nagyon sokszor van, hogy odateszek egy vázlatot, és végül a munka során el is tűnik, csak kiindulási pontként szolgált. Segít megtalálni a hangulatát és a tempóját egy jelenetnek. Ennél a filmnél az alappillér a Before You Snap volt, és adta magát, hogy a téma variációi visszajöjjenek. Az volt érdekes kihívás, ami az én zenémben nem tipikus, hogy egy témának több variációját elkészítem. Nem remix értelemben, hanem kis al-ágazatokat, furcsa mellékutakat. A legvége zene volt még nagy kihívás. Palinak nagyon fontos volt, hogy olyan lezáró dal legyen ott, ami egyszerre része is a filmnek, meg nem is. Mindenképp szöveges dologban gondolkodott, több szövegírót is felkért ehhez, de nem találta meg, amit keresett. A megoldás végül akkor jött, amikor régi lemezek hallgatása közben rátaláltam Domján Edit hangjára az Alíz Csodaországban lemezen. Ez a néhány soros szövegre készített zene megvalósította az elképzelést, hogy félig-meddig utal a filmre, de mégis egy más világot képvisel.
- Volt egy olyan szám is a filmben, amelyben a színészek énekelnek. Azt te csináltad?
- A Sonny Boy-feldolgozásra gondolsz, amikor az udvaron zenélnek?
- Nem, hanem amikor Garas Dezső nyomja a reppet.
- Az egy Ganxsta Zolee-dal, az alapot Pierrot készítette. Először gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnám azt a dalt a film többi zenéjéhez közelebb hozni picit, esetleg más alapot készíteni hozzá. De aztán arra jutottam, hogy ez ugyanolyan folklóreleme a háznak, mint mondjuk a romacsalád zenéje. Azt gondoltam, a legjobb, ha úgy hagyom, ahogy van.
- Ahogy Pierrot megálmodta... Pedig biztos számodra is érdekes kihívás lett volna írni Garas Dezsőnek egy jó hiphop-számot.
- Hát igen. De amikorra én bekerültem a projektbe, ez már kész volt. A Zoliék megírták a számot, és le is volt forgatva.
- Neked melyik a kedvenc jeleneted a filmből?
- Vizuálisan szeretem azt, amikor a Cha-cha-cha bárpultjánál ücsörögnek és beszélgetnek. Ott stimmel a zene a képpel, megindul a film. És még van egy vicces mondat, amikor a Szőke meg a Badár kerül sorra a kívánságok összeírásánál, és azt mondják, hogy ők nem kérnek semmit, nekik minden megvan, minden jó, és ezt tessék felírni. Ez egy nagyon nem jellemző mondat itthon. És az is jó, hogy olyasmi karaktereket alakítottak, akiktől inkább az ellenkezőjét lehetne várni.
- Milyen karakterek voltak ők?
- Jó kérdés, nem tudom. Mondjuk, vannak ilyen kutyás emberek. Nem láttál még ilyeneket villamoson? Nagyon furcsa a szaguk, és tiszta szőr a ruhájuk. Mondjuk, nem szeretném látni, hogy mit csinálnak otthon...
- A zenei témák közül melyikre vagy a legbüszkébb?
- Szeretem azt a bárpultos zenét, illetve a végén, amikor elmotoroznak. Az utóbbiban azt szeretem, ahogy eljut az egyik pontból a másikba. Ez a sample-alapú zene mindig picit kötöttebb, egyhelyben-járósabb, és mindig kihívás, ha egy átlagosnál nagyobb ívet kell, hogy bejárjon. Ezért tartom fontosnak az élő hangszerek bevonását is, mert így még tovább lehet fűzni egy gondolatot. Ezúttal is vettünk fel sok mindent, Schrank Doma akusztikus gitározott, Kutzora Edina dudorászott, Márkos Albert csellózott, Subicz Gábor trombitált.
- Godard mondta egy interjúban* a Bolond Pierrot idején, hogy neki csak rossz zenére van szüksége a filmjében, mert ha jót használ, akkor az elértékteleníti a képeit. Van, hogy annyira erős egy zene, hogy lehetetlen mozgóképre rakni?
- Persze. Szerintem sokszor van, hogy a zene agyonnyomja a képet. Kérdés, hogy mennyire komoly az a mozgókép. Amerikai filmeknél nagyon sokszor csak összerakosgatják slágerekből a soundtracket, és akkor megy, ami a csövön kifér képben, hangban. Semmit nem bíznak a véletlenre. Ott már nincs is mit agyonnyomni, egymásra licitál a kép meg a hang. De szerzőibb indíttatású filmeknél, azt hiszem, ez úgy van, hogy van egy egységnyi dolog, amit lehet osztogatni a kép és a hang között, és mindenképpen valami olyan egyensúlyt kell találni, hogy az összegük ne menjen száz fölé. Rossz képhez jó zene kell, jó képhez pedig rossz zene.
- Mi az első dolog, ami eszedbe jut az I Love Budapest-ről?
- Az jut eszembe, amikor Csányi Sanyi süteményt eszik, tele van a szája, már hónapok óta nem hívta fel Hámori Gabit, aki váratlanul beállít a helyre, és akkor Csányi azt mondja tele szájjal, hogy "Gondoltam, megeszem ezt a sütit és mindjárt hívlak". Ez többször eszembe szokott jutni, használom is a frázist. Nagyon jól vázolja azt a bizonyos kínos helyzetet, hogy már régóta nem hívsz fel valakit, és ezt reménytelenül próbálod valahogy ellensúlyozni.
- És a munkával kapcsolatban? Merthogy azon is dolgoztál...
- Igen, az volt az első filmzene, amit csináltam. Felemás érzéseim voltak utána: bizonyos részeit nagyon szerettem, más részeit pedig annyira nem. Pont most gondolkodtam azon, hogy meg kellene néznem újra a filmet, mert nagyon régen nem láttam.
- Mi nem tetszett benne?
- Nehéz már megmondani. Először csak a főcímet láttam, és a film legelejét, és azt tudtam, hogy a végén el fog szállni az autó. Azt hiszem, az e közti részben még jó lett volna pár dolog. Mondjuk ez pénzbeli probléma is lehet, de úgy éreztem, mint sok magyar filmnél, hogy a történetnek nem ártana egy kis pótforgatás.
- Kicsit olyan érzésem volt azzal a filmmel kapcsolatban, hogy itt van ez a slágerszám, a Pabadam, és akkor nyomjuk ezerrel...
- Igen, és annyiban hasonlít a Noé bárkájá-hoz, hogy egy markáns meglevő dal a fő vezérelv a filmzenében. Emellett megpróbáltam a teljesen másik oldalt is a két film között, mikor Cs. Nagy Sándor Aranyváros című filmjéhez csináltam zenét, a Membran formációval felesben. Ez volt az ultralow-budget kategória - csináljunk tizenöt millióból nagyjátékfilmet vonal. Ennek is megvan az előnye és a hátránya. Nézőként százszázalékosan nem tudtam azonosulni egyik történettel sem, de elemei és darabjai mindegyik filmnek megfogtak, emellett rengeteg tapasztalatot köszönhetek ezeknek a munkáknak. Úgy érzem, ezek inkább tanulóévek voltak számomra.
- Gondolom, szeretnél olyan filmzenét is csinálni, ami nem egyetlen számodra épül, hanem az alapoktól te építed fel a koncepciót.
- Igen, az a valódi izgalom. Ahogy például Badalamenti dolgozik Lynchcsel, hogy a legelső fázistól kezdve együtt gondolkodnak a zenéről. És esetleg már a forgatás során is használni a zenét hangulatkeltésre, színész-paráztatásra.
- Ismersz olyan filmrendezőt, akivel el tudsz képzelni ilyen közös munkát?
- Itthon?
- Például.
- Nincs teljes rálátásom az itthoni helyzetre, sok mindent nem láttam, főleg az újabbak közül. De két film nagyon megfogott: a Szép napok és a Taxidermia. Ezeket a világ bármelyik pontján meg lehet mutatni.
- Inkább úgy értettem, hogy vagy-e valakivel személyesen olyan viszonyban, hogy létrejöhet a közös gondolkodás. Mondjuk, hogy jó haverod Fliegauf Benedek, vagy nem tudom...
- Egyelőre nincs ilyesmi, vele például még sosem beszélgettem, sőt a filmjeit sem láttam, bevallom. De meg szeretném nézni már régóta.
- És külföldit tudsz mondani, akivel szívesen dolgoznál együtt?
- Álmok persze vannak. A nagyon kézenfekvőket nem is érdemes sorolni.
- Azért csak mondjad.
- Lynchnek nagyon jó zeneszerzője van, úgyhogy őt nem piszkálnám. Nagy rajongója vagyok Paul Thomas Andersonnak, neki is nagyon komoly soundtrackjei vannak. Aztán persze Terrence Malick, Tim Burton, Terry Gilliam, a Coen testvérek, Michel Gondry stb. Vincent Gallót is bírom, szerintem például ő jobb filmes, mint zenész.
- Mondjuk vele dolgozni nem lehet leányálom, meg ő úgyis mindent megcsinál egyedül.
- Legjobb, amikor saját magával készít interjút. Azt olvastad?
- Igen, volt egy masszív Vincent Gallo-kattanásom pár éve, és elolvastam minden vele készült interjút. Nagyon ellentmondásos figura. Te el tudod választani magadban azt, hogy szereted valakinek a művészetét, de magáról az emberről nincs valami jó véleményed?
- Szerintem van egy olyan szint, ami után ez megbocsátható. Ami nála nagyon szimpatikus, hogy mostanra teljesen összemosta, hogy ebből mi a valóság és mi a kamu. Az egész egy katyvasz. Nem tudod eldönteni, hogy önironikus-e, vagy megkeseredett. Néha úgy tűnik, teljes erővel próbálja az önirónia látszatát kelteni, miközben belül egyetlen probléma foglalkoztatja: hogy nem ő Johnny Depp. Szóval Mr. Gallo egy jelenség, nekem nagyon izgalmas minden hülyeségével.
- És teszem azt: Jarmusch?
- Hát nem mondanék nemet, az fix, főleg, ha megint olyasmit csinálna, mint a Florida, a Paradicsom vagy a Törvénytől sújtva. A Hervadó virágok-at nem szerettem annyira. Nem tudtam eldönteni, hogy viccel-e a nézővel, teszteli őket vagy mi van. Egy ponton vakarni kezdtem a fejemet, átverve kezdtem érezni magam. Legalább egy duplacsavar van abban a filmben, ha nem tripla. A Halott ember-t is imádom tőle, de mintha a Szellemkutya óta nem lenne biztos, hogy egyértelműen úgy érti a filmjeit, ahogy az látható. A Szellemkutyá-ban konkrétan a felületes gettókultúrának a furcsa kicsavarását láttam. Forest Whitakert választani erre a szerepre eleve nem lehet komoly. És sok giccsbe hajló jelenet van benne, a franciául beszélő fagyiárus, a kislány a zenről szóló gyerekkönyvvel... a Hervadó virágok-ban is egy csomó ilyen fricska van. Ez nem lehet komoly.
- A Boogie Nights-ban szerinted melyik volt a legjobban használt zene?
- Az a film nekem nem is tetszett annyira. Nagyon nehezen tudtam elvonatkoztatni Mark Wahlbergtől. Az is lehetett a baj, hogy szinkronizálva láttam.
- Miért volt nehéz az elvonatkoztatás? Mert előtte Marky Markként ismerted és szeretted?
- Persze, Good Vibrations. Vannak olyan figurák, akiknél gond nélkül veszem azt, hogy átugrik egyik szcénából a másikba, másnál meg nem tudok mit kezdeni vele.
- Talán nála nem is az volt, hogy egyik szcénából ugrott a másikba, hanem hogy gázból ment át minőségibe.
- Lehet. Mindenesetre szerencséje volt, hogy kiválasztották arra a szerepre. Julianne Moore abban a filmben a kedvencem, belé sokáig szerelmes voltam.
- Melyik filmben zúgtál bele?
- A nagy Lebowski-ban. De Az órák-ban is messze ő volt a kedvencem. Tulajdonképpen majdnem mindegyik filmjében szerettem.
- Szerintem a Boogie Nights-ban zenei szempontból a legszuperebb jelenet az volt, amikor a drogdílernél vannak, és megy körülöttük ez a teljes káosz, dobálja a petárdákat az a kis kínai, és rámegy a kamera Mark Wahlberg fejére, de úgy, hogy konkrétan nem is csinál semmit, mégis vagy három percig mutatják, és közben szól a Jesse's Girl Rick Springfieldtől, ami egy gagyi, nyolcvanas évekbeli fülbemászó tinisláger. És az a szám gyönyörűen ellenpontozza mindazt, ami lejátszódik Wahlberg arcán, ahogy végiggondolja, hogy te jó isten, hova jutottam...
- Tudom, az tényleg kurvajó.
- És még egy momentum van abban a jelenetben, ami szerintem zseniális, hogy kazettáról megy a zene, és szól egy szám, aminek hirtelen vége lesz, mert nem fért rá végig az A oldalra - ahogy az a válogatáskazettáknál lenni szokott -, és akkor elindul a B oldal első száma. Ilyet szinte soha nem mutatnak filmen.
- A Kék bársony-ban van az In Dreams Roy Orbisontól, az a szám, amit állandóan betesz Dennis Hopper, de sosem hallgatják végig, mert mindig eljön egy pont, amikor már nem bírja a feltörő érzelemeket, és kikapcsoltatja. Az nagyon vicces.
- Vagy a Tenenbaum, a háziátok-ban, amikor Gwyneth Paltrow és Luke Wilson az indiánsátorban hallgatják a Beatlest bakelitről, lemegy egy szám, és elindul a következő az albumon.
- Wes Anderson nagyon jó zenéket szokott választani, vele is szívesen dolgoznék együtt. Az okostojás a kedvenc filmem tőle. Sokszor klipszerűen, blokkosítva használja a zenéket, és ez mégsem zavaró. Imádom, amikor a blődlit komolyan játsszák el, amikor azon kapod magad, hogy a legnagyobb abszurd hülyeséggel egyszerre csak együtt érzel. Nagyon szeretem, ha nem lehet egy filmet bekategorizálni, ha egyszerre van jelen benne több érzelem, ha pendlizik a műfajok között.
- Amikor egyeztettük az interjú időpontját, mondtad, hogy két leadásod van még a héten. Rendszeresen vállalsz alkalmazott munkákat?
- Az utóbbi években nagy átalakulás ment végbe a zeneiparban, és egyre kevésbé működnek a hagyományos struktúrák. Tehát, hogy megcsinálunk egy lemezt, koncertezni megyünk vele, és vígan megy minden előre. Amikor dolgoztam az albumon, nem vállaltam semmit, de most, hogy eltelt némi idő, eljött az az időszak, ami az első lemez után is volt, amikor kifejezetten jólesik más dolgokkal is foglalkozni.
- Mikhez csinálsz zenéket?
- Most van egy projekt, aminek keretében a globális felmelegedésre figyelmeztetnek a diszkósok. Ez a Greenpeace Black Smoke nevű alszervezetéhez kapcsolódik, és rengeteg művész támogatja az ügyet. Egy válogatásalbum készül egyetlenegy dal remixeiből, és nekem is volt szerencsém egyet csinálni, most keverjük Deutsch Gáborral. Ehhez tartozik egy vizuális oldal is, ezzel a "DANGER GLOBAL WARMING" feliratú ragasztószalaggal kell valamit kezdeni. Lehet fotó, montázs, rajz, bármi, csak szerepeljen rajta a szalag. Ezt csináljuk holnap. Fatboy Slim például betekerte vele magát, és azt lefotózta a telefonjával.
- Reklámokhoz írsz zenéket?
- Meglevő zenéimből használtak már fel reklámban. Volt már, hogy felkértek írásra, de aztán félúton mindig megakadt a dolog. Azt hiszem, a reklám nem az a terület, ahol jól ki tudnám fejteni az elképzeléseimet. De lehet, hogy van olyan termék, aminél volna értelme. Az utóbbi időben, ahogy látom a reklámok fejlődését, sajnos nem ez a tendencia. Jó pár éve még voltak nagyon izgalmas reklámok, amiket a Traktor csinált például a Diesellel. Egy olyanhoz zenét csinálni presztízs, sőt kihívás, de ilyesmit nem nagyon látni már. Dolgozom egy másik projekten is egy Hollandiában élő énekesnővel, Wende Snijdersszel, aki sanzonokat énekel főként franciául. Közös dalt készítünk az Európai Közösség ötvenedik évfordulójára. Lesz divatbemutató is, meg modern színház, nagy ünnepség királynőstül, mindenestül.
- Jól viseled az ilyen típusú melókkal járó kötöttségeket?
- Az első lemez utáni időszakban iszonyú terhesnek éreztem mindent, ami a saját zenémtől veszi el az időt. Akkor el is könyveltem magam olyannak, aki alkalmatlan mindennemű csapatmunkára. De az utóbbi időszakban, amióta van szerencsém tisztábban látni a saját fejemben is, azt veszem észre, hogy kifejezetten jólesik másokkal együtt dolgozni. Jelenleg izgalmasnak tartom, sőt, inspirál is. Olyan dolgok születnek így, amelyeket valószínűleg egyébként nem csinálnék, vagy nem pont így csinálnék. Jó is lehet, ha egy körülhatárolt halmazon belül kell létrehozni valamit, mert amikor ott van a nagy űr, és bármit lehet csinálni, az ijesztő, bénító is tud lenni. Néha nem a legjobb kiindulópont az ember saját feje. A koncertezést is újra kezdtük 2006 elején, és nagyon pozitív tapasztalat, hogy a zene azért szociális műfaj. Ha nem is annyira csapatmunka, mint mondjuk a film, de ha szerencsésen találkozik több ember tehetsége, akkor olyasvalami jöhet létre, amit egyedül képtelenség létrehozni.
- Most olvasom Para-Kovács Menyhárt Jenővel készült interjúkönyvét*, ami iszonyatosan érdekes, és kiderül belőle, hogy mennyi körülmény szerencsés együttállásához van szükség ahhoz, hogy egy igényes produkció létrejöjjön. Például Menyhárt konkrétan az összes Európa Kiadó-lemezzel elégedetlen.
- Ezzel nagyon sok alkotó van így. Én nem szoktam megkérdőjelezni a régi dolgokat. Az le van zárva, onnantól új fejezet kezdődik, egy új doboz.
- Mennyire vagy fegyelmezett az időbeosztásodban, ami a munkát illeti? Felkelsz szépen idejében, és kilenctől ötig megy a zenegyártás? Mikor tudsz igazán alkotni?
- Ha hagynak a saját magam létezésében, akkor minél tovább fent vagyok, és minél tovább alszom. Napirendben az igazán kényelmes, ha felkelek olyan 11 óra, dél körül és fent vagyok akár hajnal négyig, ötig. Ez nagyon el tud szaladni, néha már meg is virrad. Teljesen más állapot éjszaka vagy nappal dolgozni. Éjszaka csendesebb, akkor pihennek az emberek, és nincs annyi zavaró tényező a levegőben. Éjszaka jobban lehet kreatív munkát végezni, de olyankor más hangulatú dolgok születnek, tehát nagyon fontos, hogy nappal is legyenek munkafázisok. Ez időszakosan változik nálam. Van amikor visszaállok teljesen "normális" napirendre, lefekszem éjfélkor és felkelek kilenckor, de most éppen megint a másik megy. Nem tudom pontosan, hogy mennyit dolgozom, mert sosem számolom ki, de általában elég sokat. Van egy első menet, az ébredés utáni, déltől 6-7-ig, utána egy kis szünet, akkor eszem és foglalkozom egyéb dolgokkal, és utána akár kilenc-tíz körül újra kezdem. A végén néha van egy film, vagy olvasok. Ez így nekem nagyon élvezetes, tehát nem kell erőszakolnom vagy fegyelmezni magam. A határidők betartása fokozatosan javul. Fontos, hogy felállítsunk határidőket, de szükség esetén át is kell hágni őket.
- Mennyire tervezel előre? Zavar, ha nem látod a jövőt?
- Nagyon betáblázni nem szeretem magam, de sokat segít, hogy ha tudom előre, hogy most van min dolgozni. Az új menedzserem szoktatott rá erre. Az ő munkamódszere, hogy készítünk egy tervet akár egy egész évre is, hogy milyen lehetséges dolgok jöhetnek, aztán fél év után újra megbeszéljük, hogy hol tartunk, mi valósult meg. Ilyen egyszerű dolgok sokat tudnak segíteni, amikre magamtól nem gondolnék. Természetemnél fogva régebben iszonyúan féltem mindennemű tervezéstől és kötöttségtől, de a tervezetlenség, holott elsőre szabadnak tűnik, sokkal kevésbé hatékony.
- Azoknak a tevékenységeknek, amikért pénzt kapsz, mekkora részét érzed effektív munkának? És itt "munkán" olyan tevékenységet értek, aminek az elvégzésére rá kell venned magadat, és nem kitörő örömmel vágsz bele.
- Százszázalékosan pénzkeresős munkát képtelen vagyok elvállalni. Azt vettem észre, hogy ha ilyen van, akkor erősen közepes felé kezd tendálni, amit csinálok. Ha nem tudok valamit akár csak részleteiben magaménak érezni, ha nem lelkesít legalább valamelyik része egy produkciónak, akkor abban nem rám van szükség. Akkor bármelyik eminenciás jobb választás. Erre igyekszem nagyon figyelni, hogy e szerint válogassam a munkákat. Eddig sikerült is, még nem csináltam olyasmit, ami teljesen ellenemre lett volna vagy iszonyodtam volna tőle. De viszonylag rá tudom magam hergelni dolgokra. Akár a saját életemben is, ha egy rosszabb dolog történik, akkor addig forgatom, mint egy karácsonyfát, hogy a legjobb oldala nézzen kifelé.
- És a koncertezés, amiért nyilván szintén kapsz pénzt, azt teljes élvezettel csinálod?
- Amikor először elkezdtük, akkor gyötrelem volt. Úgy éreztem, hogy hátráltatja a munkámat, meg a többi egyéb dolog, amikre némileg ráfogtam, hogy miért nem készül el a második lemez. Viszont az utóbbi egy évben ez teljesen megváltozott, nagyon örülök annak, hogy csináljuk, és úgy gondolom, hogy szükséges, és nagy segítség. Jó ellenpólus, ami váltja a stúdiózást, ami pár év alatt egy helyben toporgássá változhat. Kellenek a visszajelzések és a hallgatókkal való direkt viszony.
Yonderboi interjú az [origo]-n
1 vélemény:
Ja ez a hülye őrült ember már megint akkora zenét rakott öszze a legújabb mozikba került magyar alkotásnak ami a Noé Bárkája címet viseli, hogy az valami botrányosan yo....!Ha tehetitek nézzétek meg a filmet+közben néha fél füllel hallgassátok Y urat :D:D
Megjegyzés küldése