Évforduló

Évfordulót ünneplünk kedves olvasóim. Mostanában van ugyanis egy esztendeje annak, hogy az egyik legjobb barátom egyik pillanatról a másikra, szó nélkül eltűnt az életemből. Vagyis az életünkből, merthogy a baráti társaságunk minden tagját hatalmas ívű pályán pottyantja le ama bizonyos fekáliával. Az okot azóta is kutatom, illetve kutatjuk. Nem értem hogyan, s miképp lehet húsz év barátságot ily módon félredobni. Persze nő van a dologban, vagy legalábbis a "banda" közös fejtágításának ez lett az eredménye. Történt ugyanis, hogy T. kománk lezárva egy hét éves kapcsolatot összejött egy ifjú, alig 18 esztendős hölgyeménnyel. Ezzel nincs is semmi baj, örültünk neki mindannyian. Ugyan kissé furcsán viselkedett velünk a közös bulik, na meg a fesztiválok alkalmával is, ám ezt betudtuk generációs különbségnek. Nem tagadom, az kissé zavart, hogy a nap minden áldott percében a mi T. barátunk nyakában lógott, ám egy friss szerelem esetében ez bizonyos ideig elviselhető. Egy bizonyos ideig. A tavalyi Sziget után azonban már teljesen megszűntek a korábban szinte mindennaposnak számító mítingek, s T. csak és kizárólag N. társaságában zúzott éjt-nappallá téve. Se telefon, se semmi. Ha írtam neki e-mailt, esetleg válaszolt. Amikor nemrég boldog születésnapot kívántam neki sms-ben, felhívott, s azt mondta: sok dolga van, azért nem telefonált egy kerek esztendeje. Hát persze. A tőle kölcsönkapott gitárjáért is a távollétemben állítottak be édesanyámhoz, úgy, hogy előtte egy telefont nem eresztett meg nekem. Persze a nála lévő dolgaimat nem hozta vissza. Miért is tette volna? Hiszen már nem vagyunk barátok. Igazából, nem vagyunk már semmik sem.