Riszpekt

Szúnyog a diszkoszvetés döntőjében

Hát akkor olimpia. Eleddig szándékosan kerültem, mert rengeteg dolog qrvára idegesít a Pekingből érkező infómorzsák közül, de nem bírom tovább. Írnom kell róla, hiszen annyi, de annyi álszent szöveg meg ökörség hangzik el mindenhonnan, hogy az már tényleg túlzás még egy sokat látott médiahuszárnak is.

Kezdjük a magyar csapat szereplésével, ami ugyan nem idézi az athénit, de azért a sportfinanszírozáshoz meg az körülményekhez képest nem túl vészes. Mert ugye hiába pofázik mindenféle narancssárga baromságot az általam egyébként masszívan rühellt Schmidt Pál (aki mindig csak úgy kihányja a populista szavakat a nagyközönség elé, de életében nem állt még ki egy sportoló mellett sem - lásd Szúnyog és Adrián Athénban) vagy reménykedik csibészes mosollyal, s prédikál a minden eddiginél magasabb állami sporttámogatásról (hja, infláció meg nem is volt az utóbbi években, mi?) a kabalavadász Fletó, attól még a tények tények maradnak: négyévente kb. két és fél hétig érdekel minket a sport, a maradék időben magasról teszünk rá. Nincs pénz, nincsenek létesítmények (az ajkai Kis Gergő egy sátras uszodában tolja például, de szívesen elviszek bárkit a szombathelyi Haladás dobópályára is), meg úgy nagyjából nincs semmi. Csak elvárások. Szerencsétlen sportolók (tisztelet a kivételnek) még az a fránya állami támogatást sem kapják meg, csak több hónapos csúszással, így hát edzés helyett kénytelenek arra koncentrálni, hogy legyen kenyér meg zacskós leves. Ez most így leírva túlzásnak tűnik, de sokszor tényleg ez a helyzet.

Pars az olimpiai dobókörben

És akkor még nem beszéltünk az orvosi háttérről. Mert ugye a tehetség meg a fent említett körülmények mellett az a legfontosabb. Nálunk ugye azt az egy darab sportkórházat is próbálják bezárni, s keresztre feszítik szegény sportolókat, aki saját pénzüket és bőrüket kockára téve próbálnak lépést tartani a gazdagabb országok államilag szétkokszolt versenyzőivel. Mert hát a világ ma már erről szól, de nincs is ezzel baj. Különben nem lenne látványos. A Forma 1-től az atlétikán át egészen a futballig bezárólag úgy nagyjából minden. Szóval lehet hömbölögni meg olimpiai eszmés közhelyeket durrogtatni, csak éppen fölösleges.

Inkább szurkoljunk és becsüljük meg azokat, akik legalább megpróbálják. Két kedves ismerősöm is versenyzett a napokban Pekingben, s mindketten a legnagyobb riszpektre szolgáltak rá teéjesíményükkel. Egykori ellenfelem (aki nem tudná, 20 éves koromig - a térdsérülésemig - én is dobáltam ama bizonyos kalapácsot, nem is túlságosan ügyetlenül...megvertem például Krisztiánt is) óriási versenyzéssel a negyedik helyet szerezte meg a kalapácsvetés vasárnapi fináléában, amit ÓRIÁSI BETŰKKEL KELLETT VOLNA KIÍRNI A KÜLÖNBÖZŐ HÍRPORTÁLOKON, nem lefitymálni. A közel 81 méteres dobás (főleg abból az elba...tt mozgásból, ami Krisztián bemutatott) óriási teljesítmény, főképp, hogy mindezt egy olimpiai döntőben tette. Várjuk csak ki mit fog elérni a következő években. Ha nem sérül meg, nyerhet még olimpiát, csak figyeljetétek majd.

A Szúnyog, azaz a Fazekas Robi meg teljesen más tészta. Azok után, amit ő átélt, már az is kisebb csodával ér fel, hogy kijutott, az olimpiai 8. hely pedig félelmetesen nagy teljesítmény. Persze könnyű volt őt meg az Adriánt csesztetni ország-világ előtt, de azért nehogy már azt higgye valaki, hogy két ember kokszol az egész dobó mezőnyben! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a két srác megmutatta, hogy lehet még bízni a magyar dobóatlétikában. És ez jó.