Hátulról mellbe

Több esetben is kaptam szóbeli feddést az elmúlt hetekben kedves olvasóimtól, akik a ropogósan friss bejegyzéseket hiányolták a világháló eme parányi szeletéről. Jogos és érthető. Csak hát a meló kicsit elvitt az utóbbi hetekben, s egész egyszerűen nem maradt energiám új posztok megalkotására. Ugyanakkor a jobb későn, mint soha közhely mentén itt a legújabb sztori, hiszen azért történés volt rendesen.

Például valami oknál fogva a Veszprém megyei zugfirkász-brigád egyik (sz)élharcosa (szűkebben most inkább nem...tudjátok, meg aztán a tahó csak örülne az alkalomnak) megpróbált lejáratni szűkebb környezetemben, s tette mindezt olyan indokokra hivatkozva, amelyek persze köszönőviszonyban sem voltak a valósággal. Azonnal eljutott hozzám az infó, ám nem tudtam mire vélni nevezzük így Mr. Tanulatlan Seggfej (döntsétek el ti, hogy melyik legyen a keresztneve :D) kirohanását, így hát vártam, hogy jelentkezzen és a szemembe mondja a dolgokat, mert ahhoz áfkorz nem volt vér a pucájában. Nem jelentkezett, de nem ám, így hát a legközelebbi találkozáskor egy rövid köszönés mellett csupán sajnálkozó pillantásokkal fogom meglepni, hiszen annak mégsem lenne jó vége, ha azt kapná, amit ilyen esetben egyébként megérdemelne (diplomatikusan fogalmazva a cipőm fizikai kontaktusba kerülne az arcával). Azért a mellékelt kis képet neki küldöm soxeretettel.

Egy dal élete

Aki ismert, tudja, hogy Johnny Cash az egyik mániám. Nemcsak a fekete ruhás ember zenéjét bírom, az élethez való hozzáállása is igencsak szimpatikus. Még a halál előtt írt egy önéletrajzi könyvet, amiben túl hetvenen fejtegeti az élet értelmét. Nem is ez a fontos, hanem az, ahogy az sikerről meg az anyagi javakról ír. Élete végéig egy 22 éves lakóautóval meg egy 15 éves terepjáróval járt, egész egyszerűen nem érezte azt, hogy váltania, s villantania kellene. Valahogy így kellene nekünk is nyomni. Ha nem a 19 colos felni számítana, hanem a jellem.

Amúgy az öreg Johnny csak azért jutott az eszembe, mert az előző héten, a VEN-rektorcsapatok Óváros téri bevonulásán éppen Janzsó Ádi cimborámmal szürcsölgettük a jól megérdemelt kávénkat, amikor a Magic Cats Rockabilly Trio a szobor lábánál egyszer csak elkezdte nyomni a Folsom Prison Bluest. Mindeki nézett, nem nagyon ismerték a nótát, én meg fülig érő mosollyal toltam a szöveget. Jó volt, na.

És akkor ennek apropóján egy dal élete videókon keresztül. 1959-től 2009-ig. Azért az kemény.

Folsom Prison Blues 1959


Folsom Prison Blues 1974


(The Final) Folsom Prison Blues 2003

Folsom Prison Blues (Remix 2009)

EleVEN

Néha azért mérges vagyok kissé magamra meg a kiváló veszprémi, mára Pannon Egyetemmévált intézmény vezetőire is. Hogy miért? Legfőképp azért, mert a kilencvenes évek legvégén, amikor e sorok írója az érettségi abszolválása után belépett a honi felsőoktatásba, nos, akkor még nem kicsit szerényebb volt a veszprémi kampusz kínálata, s ezért nem is jelentkez(het)tem ide. Egy rakat mérnököt ugyan már akkor képeztek, de ismerve magamat, matekból az egy pont híján ötös (szóval négyes, de így jobban hangzik) érettségi volt életem csúcspontja, hogy fizikáról meg a kémiáról ne is beszéljünk. Mer' én egy ilyen humán kölök voltam meg vagyok is főképp, akit biz' jobban leköt egy könyv, egy újság vagy egy jó film, mintsem az agynyikorgatós számolgatás.

Így hát Vas megye büszke központja, Szombathely felé vettem az irányt, ahol tanulhattam, amit akartam (akkor indult a mára silánnyá, s nem mellesleg szitokszóvá koptatott kommunikáció szak), s Vida Józsi keze alatt még a kalapácsvetést is folytathattam. Más kérdés, hogy két és fél hónapra rá végleg lesérültem (térdszalagok meg porc ugyebár), de ezt akkor még nem tudhattam. Szóval Szombathely, amit nem bántam meg, mert találkoztam a Melussal, jó volt a tanszék, a baráti társaság, a város meg a rádió, kivéve az übergyengusz diáknapokat, amire csak akkor jöttem rá, amikor még főiskolásként elsőként vettem részt a VEN-en. Ég és föld a kettő. Nemcsak a szervezés, hanem a hozzáállás és a hagyományok miatt.

A csütörtök esti csapat (egy része)

Ez az érzés dübörgött bennem a szombaton zárult VEN alatt is, ahol volt szerencsém a frontvonalból tudósítani, s a minimális alvás ellenére csütörtökön az év eddigi legnagyobb bulijában aktívan részt venni. EleVEN egy hét volt, annyi szent. Egyébként meg, kapcsolódva az előző témához, úgyis akarok második diplomát.

Ja, és akkor a munka gyümölcse: képes és cikkek ITT.