EleVEN

Néha azért mérges vagyok kissé magamra meg a kiváló veszprémi, mára Pannon Egyetemmévált intézmény vezetőire is. Hogy miért? Legfőképp azért, mert a kilencvenes évek legvégén, amikor e sorok írója az érettségi abszolválása után belépett a honi felsőoktatásba, nos, akkor még nem kicsit szerényebb volt a veszprémi kampusz kínálata, s ezért nem is jelentkez(het)tem ide. Egy rakat mérnököt ugyan már akkor képeztek, de ismerve magamat, matekból az egy pont híján ötös (szóval négyes, de így jobban hangzik) érettségi volt életem csúcspontja, hogy fizikáról meg a kémiáról ne is beszéljünk. Mer' én egy ilyen humán kölök voltam meg vagyok is főképp, akit biz' jobban leköt egy könyv, egy újság vagy egy jó film, mintsem az agynyikorgatós számolgatás.

Így hát Vas megye büszke központja, Szombathely felé vettem az irányt, ahol tanulhattam, amit akartam (akkor indult a mára silánnyá, s nem mellesleg szitokszóvá koptatott kommunikáció szak), s Vida Józsi keze alatt még a kalapácsvetést is folytathattam. Más kérdés, hogy két és fél hónapra rá végleg lesérültem (térdszalagok meg porc ugyebár), de ezt akkor még nem tudhattam. Szóval Szombathely, amit nem bántam meg, mert találkoztam a Melussal, jó volt a tanszék, a baráti társaság, a város meg a rádió, kivéve az übergyengusz diáknapokat, amire csak akkor jöttem rá, amikor még főiskolásként elsőként vettem részt a VEN-en. Ég és föld a kettő. Nemcsak a szervezés, hanem a hozzáállás és a hagyományok miatt.

A csütörtök esti csapat (egy része)

Ez az érzés dübörgött bennem a szombaton zárult VEN alatt is, ahol volt szerencsém a frontvonalból tudósítani, s a minimális alvás ellenére csütörtökön az év eddigi legnagyobb bulijában aktívan részt venni. EleVEN egy hét volt, annyi szent. Egyébként meg, kapcsolódva az előző témához, úgyis akarok második diplomát.

Ja, és akkor a munka gyümölcse: képes és cikkek ITT.