Tegnap megjött a Warnertől az új Smashing Pumpkins-album, a Zeitgeist promópéldánya. Kritika.
BILLY CORGAN: ÚJRATÖLTVE
Hét szűk esztendő telt el a maga stílusában korszakalkotó Smashing Pumpkins feloszlása óta, s a legtöbb Billy Corgan-szimpatizáns már rég letett arról, hogy a kopasz gitármágus valaha értékelhető produkcióban tűnik fel.
Erre az év elején derült égből villámcsapásként jön a hír: a nemrég még a szintipop felé kacsintgató Mr. Corgan új SP-albumon dolgozik. Gőzerővel. Meg is lett az eredménye, hiszen néhány napja piacra dobták a Zeitgeist című korongot, ami az ezredvégi melankólikus muzsika után ismét a Siamese Dream és a Mellon Collie... tökös rakenroll pillanatait idézi. Kétség nem fér hozzá, a Rage Against The Machine feltámadása mellett a Smashing Pumpkins újraéledése a 2007-es nyár legfontosabb zenei eseménye. Punktum.
Ugyan az eredeti csapatból csak a mindenható Billy Corgan énekes/gitáros/frontember/zeneszerző és Jimmy Chamberlin dobos bábáskodott a Zeitgeist felvételénél, hiszen a távol-keleti vonásokkal rendelkező gityós James Iha helyett Jeff Schroeder pengeti a hathúrost, mégis böcsülettel helytáll az album. Se híre, se hamva a 2005-ös Corgan-lemez, a The Future Embrace szintipopjának, sokkal inkább érezhető az Alice In Chains-féle grunge-metál hatása. Persze nem egyértelmű nyúlásról van szó, annál sokkal rutinosabbak és képzettebbek a mi chicago-i muzsikusaink, csak a kemény riffek, a furcsa dallamok, s a fíling miatt van olyan érzése a hangfalra tapadt kritikusnak, hogy Jerry Cantrell-ék egyik kiadatlan albumát füleli épp.
A Zeitgeist ugyanis kőkemény lemez. A cd-ről kimásolt első single, a fekete-fehér Paris Hilton-borítós Tarantula sikere (U.S. Billboard Modern Rock Tracks: 2) talán bizonyítja, hogy miről is szól a visszatérés. (A második single a Thats the Way (My Love Is) című dalhoz lesz szeptemberben.) Meg aztán ott van a Trnasformers moziban is feltűnő Doomsday Clock, ami a grunge mellett stoner-rock elemeket is bőven felvonultat. Tömény, önpusztító és szórakoztató a Smashing Pumpkins legfrisseb alkotása, amelyet nem szabad autópályán hallgatni. Mert akkor nincs ember, aki megállítson...
Legfőképp ily módon kell közelíteni a Guns n' Roses ma (vagy holnap :D) megjelent Chinese Democracy címre keresztelt albumához. Merthogy nagyon más, mint az Appetite for destruction vagy a UYI dupla lemez. Persze miért is lenne ugyanolyan? Ha csak a szikár tényeket nézzük, én például voltam vagy tizenegy éves az utolsó friss dalokat rejtő G'N'R anyag piacra kerülésekor, ma meg ugyebár lassan huszonnyolc, ami bizony jóbarátok közt is tizenhat, de inkább tizenhét esztendő. Én nem keveset változtam, s Axl Rose miért tenne másként? Én is tudom, hogy ez már nem a Slasht, Izzyt meg Duffot a soraiban tudó klasszikus felállás, de azért hadd örüljek, hiszen mégiscsak zsenge ifjúkorom egyik idolja adott ki új lemezt hosszú évek után. 
