Apukák rakenrollja

Régen volt frissítés, tudom. Bocs. Most van. A bejegyzések szempontjából ínségesnek számító időszak lezárásaként egy jegyzetet dobok be a közösbe, amit a Tankcsapda veszprémi koncertje kapcsán írtam. Tessék csak fogyasztani és kommentelni, ha van vélemény. Ha meg nincs, akkor is.

Ők a Tankcsapda, ha valaki esetleg nem lenne képben

Apukák rakenrollja

Furcsa volt őket így látni. Mármint a Tankcsapdát. Az arénában, a nagyszínpadon, komoly hang- és fénytechnikával támogatva, kis jóindulattal többezresnek is titulálható nézősereg előtt. Ma is tisztán emlékszem, amikor '94 novemberében, alig 13 éves fejjel életem első rockkoncertjére készültem, már egy héttel előtte alig bírtam aludni. Vagy tizenötször meghallgattam az akkor még fiatal bandának számító debreceni trió három addig megjelent albumát, hogy kívülről fújjam a dalok szövegét a nagy napon.

Emlékszem, a Vetési gimnázium aulájában zenélt a csapat, lehettünk vagy kétszázan a bulin, döntően bőr-, esetleg farmerdzsekis, lóhajú rockerek. Maga a koncert fenomenális volt, máig örök élmény, még akkor is, ha azóta tucatnyi alkalommal hallottam élőben, jobb hangosítás mellett Lukács Laciékat. De akkor is az első, az volt a legjobb.

Azóta elmúlt 14 év. És újra a Tankcsapda jött, én meg mentem persze. Most épp az arénába. Sok száz rajongóval, szimpatizánssal egyetemben. Ott voltak a '94-es lóhajú rockerek is, csak épp nyakukban a gyermekükkel. Meg nagymamák, nagypapák és bizony olyan figurák is, akikről első blikkre inkább egy Hamvai PG diszkós bulit nézne ki az ember. És mindenki nyomta, együtt üvöltötte a szöveget Lukáccsal.

Persze nincs ezzel baj, csak azt bizonyítja, hogy az elmúlt 14 esztendőben komoly tényező lett a honi könnyűzenében a Tankcsapda. És ami még fontosabb, mindezt úgy érték el, hogy nem feszítenek büszkén a bulvárlapok címlapján, nem láthatjuk őket idióta tévéműsorokban és gagyi vetélkedőkben, s minden bajra gyógyírt jelentő joghurtot meg ágybetétet sem akarnak mosolygó arccal ránk sózni.

Csupán zenélnek. Megmaradtak jó fej debreceni srácoknak, akik tökösen nyomják a rakenrollt. Ezért lehetnek ők (majd egyszer) a mi generációnk LGT-je vagy épp Piramisa.

előítéletek nélkül

Legfőképp ily módon kell közelíteni a Guns n' Roses ma (vagy holnap :D) megjelent Chinese Democracy címre keresztelt albumához. Merthogy nagyon más, mint az Appetite for destruction vagy a UYI dupla lemez. Persze miért is lenne ugyanolyan? Ha csak a szikár tényeket nézzük, én például voltam vagy tizenegy éves az utolsó friss dalokat rejtő G'N'R anyag piacra kerülésekor, ma meg ugyebár lassan huszonnyolc, ami bizony jóbarátok közt is tizenhat, de inkább tizenhét esztendő. Én nem keveset változtam, s Axl Rose miért tenne másként? Én is tudom, hogy ez már nem a Slasht, Izzyt meg Duffot a soraiban tudó klasszikus felállás, de azért hadd örüljek, hiszen mégiscsak zsenge ifjúkorom egyik idolja adott ki új lemezt hosszú évek után.

És akkor a 14 számot rejtő korongról. Izgalmas és sokszínű. Elsőre sokkoló, másodszorra már vannak ismerős dolgok, harmadszorra meg ugye már bejön. Na jó, van egy vagy talán kettő kissé gyengére sikerült nóta, ám a nagy többség azért tisztességes munka. Ilyet kell letenni az asztalra 2008-ban. Tessék megvenni vagy...

Zeitgeist

Tegnap megjött a Warnertől az új Smashing Pumpkins-album, a Zeitgeist promópéldánya. Kritika.

BILLY CORGAN: ÚJRATÖLTVE

Hét szűk esztendő telt el a maga stílusában korszakalkotó Smashing Pumpkins feloszlása óta, s a legtöbb Billy Corgan-szimpatizáns már rég letett arról, hogy a kopasz gitármágus valaha értékelhető produkcióban tűnik fel.

Erre az év elején derült égből villámcsapásként jön a hír: a nemrég még a szintipop felé kacsintgató Mr. Corgan új SP-albumon dolgozik. Gőzerővel. Meg is lett az eredménye, hiszen néhány napja piacra dobták a Zeitgeist című korongot, ami az ezredvégi melankólikus muzsika után ismét a Siamese Dream és a Mellon Collie... tökös rakenroll pillanatait idézi. Kétség nem fér hozzá, a Rage Against The Machine feltámadása mellett a Smashing Pumpkins újraéledése a 2007-es nyár legfontosabb zenei eseménye. Punktum.

Ugyan az eredeti csapatból csak a mindenható Billy Corgan énekes/gitáros/frontember/zeneszerző és Jimmy Chamberlin dobos bábáskodott a Zeitgeist felvételénél, hiszen a távol-keleti vonásokkal rendelkező gityós James Iha helyett Jeff Schroeder pengeti a hathúrost, mégis böcsülettel helytáll az album. Se híre, se hamva a 2005-ös Corgan-lemez, a The Future Embrace szintipopjának, sokkal inkább érezhető az Alice In Chains-féle grunge-metál hatása. Persze nem egyértelmű nyúlásról van szó, annál sokkal rutinosabbak és képzettebbek a mi chicago-i muzsikusaink, csak a kemény riffek, a furcsa dallamok, s a fíling miatt van olyan érzése a hangfalra tapadt kritikusnak, hogy Jerry Cantrell-ék egyik kiadatlan albumát füleli épp.

A Zeitgeist ugyanis kőkemény lemez. A cd-ről kimásolt első single, a fekete-fehér Paris Hilton-borítós Tarantula sikere (U.S. Billboard Modern Rock Tracks: 2) talán bizonyítja, hogy miről is szól a visszatérés. (A második single a Thats the Way (My Love Is) című dalhoz lesz szeptemberben.) Meg aztán ott van a Trnasformers moziban is feltűnő Doomsday Clock, ami a grunge mellett stoner-rock elemeket is bőven felvonultat. Tömény, önpusztító és szórakoztató a Smashing Pumpkins legfrisseb alkotása, amelyet nem szabad autópályán hallgatni. Mert akkor nincs ember, aki megállítson...