Többször írtam már arról a blogon, hogy a sport milyen szinten ki tudja hozni az emberből az őrültet. Meg a lokápatriótát. Ifjú sportrajongóként, tizenegynéhány évvel ezelőtt mindig azon keseregtem, hogy biz' milyen jó dolga is van a barcelonai, milánói vagy épp londoni tinédzsereknek, hiszen saját nemzetük, s ami még jobb, saját városuk csapatáért drukkolhatnak a nívós hazai vagy nemzetközi derbiken. Ez az opció ugyebár nekem a veszprémi foci tekintetében nem volt választható, így maradt a Fradi meg a Juve (az más tészta, hogy az év lúzere voltam 2006-ban, amikor mindkét kedvenc csapatomat kizárták az első osztályból). De nem volt az igazi. Így hát más sportág(ak) után néztem. Első blikkre adta magát Veszprémben a kézilabda, akkor még Bramac, majd Fotex, ma meg ugye MKB Veszprém KC. Na, a régi csapatért aztán lehetett rajongani böcsülettel. Zsitnyikov, Gyurka, Sótonyi, Zsigmond, Zubjuk, Török, s persze Éles Józsi még ma is fogalomnak számítanak mifelénk. Aztán jött Zovko meg a légiósai, akik eleinte igen jól tolták. Sara papa, Sterbik Árpi, Jovic, na meg Dzomba BL-döntőig meneteltek, s akkor igen jó volt veszpréminek lenni. Aztán az utóbbi években valami eltört. Érdekelt persze, szurkoltam is ezerrel, de nem volt meg az igazi rajongás a csapatért. Most azonban alakul valami. Végre. Néhány kivételtől eltekintve klasszis, s emberileg is becsülhető játékosok (és edző)vannak ismét Veszprémben (hogy kik, azt most hagyjuk, bár a kézihez értők mindegyike tudja ki(k) a főparaszt(ok)). Nem tökéletes még a gárda, ezt az őszi BL-fiaskó is bizonyította, de lehet szeretni. És ez a legfontosabb. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy a maguktól túlságosan elszállt szegedieket iszonyatosan megalázták tegnap a csarnokban. Megint jó volt tehát veszpréminek lenni.
