Uccazene

Csak ültem egy padon. A belvárosban. Mindegy pontosan hol, a helyszín nem lényeges. És néztem az embereket. A mosolyokat, a puszikat és a kézfogásokat. Az örömöt, hogy ismét együtt vagyunk.

Hisz’ nem az a fontos ki zenél. Az Utcazene Fesztivál elsősorban a találkozásokról szól. Rég elfeledett barátok, egykori osztálytársak, s még a szomszéd is szembejön az egyik-másik sarkon. Beszélgetünk. A múltról, a jelenről. Az életről.

Koccintunk a pillanatok alatt langyossá váló dobozos sörrel, ezredmagunkkal rockyzunk az Óváros téren, kényelmesen fekszünk egy babzsákon és hallhatjuk a dzsesszt. Aztán mindig rájövünk, hogy nem csak az utcazenén kellene találkoznunk. Csak hát a munka meg a család. Tíz méterrel arrébb megint egy régi cimbora. És így megy ez egész este.

Ez a fesztivál a miénk. Igazi veszprémi unikum. Tán ezért van, hogy egyre többen támogatói fehér kendőben róják az utcákat. Mert számít nekik az érzés, amit csak itt és ekkor élhetnek át. Mert büszkék erre a néhány napra, s büszkék arra, hogy pár forintot ők is dobtak a nagy, veszprémi utcazenész képzeletbeli kalapjába.