Tegnap egy hajléktalan nővel beszélgettem a veszprémi átmeneti szálláson. Karácsony előtt szívbemarkoló volt hallgatni a sztoriját, hogy pánikbetegsége miatt hogyan vesztette el állását, lakását és végül kamaszkorban lévő fiát, akivel megfelelő kéró híján szenteste sem lehet együtt. A cikk "Magányos karácsony" címmel meg is jelent a mai újságban, belinkelni sajna nem tudom, mert a webmatyik még nem tolták föl a Napló szájtra. Szóval a lényeg, hogy a nő, akit egyébként Rozáliának hívnak (ld. a képen), utolsó elkeseredésében írt levelet az újságnak, mert semmiféle munkát nem talál homeless mivolta okán. Márpedig meló meg pénz nélkül se albérlet, se gyerek. Ami a legjobb az egész sztoriban, hogy ma délelőtt már kaptam egy telefont a szerkesztőségben, amiben munkalehetőséget ajánlottak neki. Rögtön hívtam a hajléktalan szállót, s üzentem Rozáliának. Nagyon örült a hírnek. És akkor egy kicsit tényleg jó volt újságírónak lenni. Mert lehet, hogy helyes vágányra sikerült billenteni egy kisodródott életet, s ez kurva jó érzés.***
Ja, és ma beszélgettem egy nagyott Likó Marcival, a legutóbbi postban említett Vad Fruttik emblematikus figurájával is. Ha a dumcsi hangulatának csak tíz százalékát sikerül valamily' módon beleinjekcióznom a szombati lapszámban megjelenő anyagba, akkor már nyert ügyem van. Jó lesz, no.
0 vélemény:
Megjegyzés küldése