Szívből szőtt takaró

Minden bizonnyal mindenkinek vannak kedvenc használati tárgyai. Kinek egy bögre, kinek egy kispárna, kinek egy kulcstartó. A tárgyak iránti vonzódásunkat általában személyes kapcsolatok, kellemes emlékek indukálják. Nos, én valahogy így vagyok a takarómmal, amit a kedvesem nagymamája kötött nekem még tavaly. Igazi mestermunka. Tudjátok, az a belebújús darab, ami jól jön a délutáni szundikáláshoz, a fotelos meccsnézéshez, amikor a téli estéken egy bögre forró almás-fahájas teával a kézben bugyoláljuk be magunkat. Még Móváron, a Melus szobájában láttam meg először, s rögtön elkezdtem fűzni, kérje meg a mamáját, kössön nekem is egyet. Persze Mari mamának nem kellett kétszer mondani, szíves-örömest készített nekem egy személyre szabott takarót, ami azóta is a szobám dísze. Eddig is szerettem, s kötődtem a szívből, szeretetből szőtt darabhoz, de amióta nem adhatok puszit, nem ölelhetem, s köszönhetem meg még ezerszer a sok kedvességet, amit tőle kaptam, nos, azóta még közelebb áll hozzám a takaróm. Mert tudom, hogy miközben kötötte, rám gondolt. Egy kapocs, egy örök emlék ez a pár négyzetméternyi fonál, amit a szobám mellett a szívemben is mindig megőrzök majd.