A betörő, aki szerette az utcazenét

Nem volt eseménytelen az elmúlt hetem kedves olvasó, ennek megfelelően ismét frissül a blog, még ha annak intenzitását érheti is némi kritika. Nos, hát július közepe - ahogy a legtöbb nívós muzsikára és jó bulira fogékony veszprémi ifjú életében - nekem az Utcazene Fesztiválról szólt. Arról a dzsemboriról, amit országos sikere ellenére ugyan támadgatnak jófej nagypapának öltözött populista elemek meg mindenféle intoleráns figurák, devégülis ez mindegy. Úgysem tudnak elbánni vele.

A lényeg, hogy ismét élet meg pezsgés volt olyannyira szeretett kisvárosunkban, öt nap alatt cirka 100ezren nyomultak az Óváros téren meg a Kossuth utcán, iszonyt bvandák tolták a zenét és öt napig büszkén feszíthettem, hogy én bizony helyi lakos vagyok, na szóval jó volt veszpréminek lenni.

Utcazene 2008 - Juli, Flo, Andi, Melus meg a rosszarcú (j-b.)

És ha már a zenekarok szóba kerültek, a feszt csúcspontja számomra már kedden, a nyitónap estéjén elérkezett, hiszen az osztrák Bauchklang (az ő klipjüket szúrtam be - tessék lejátszani, aztán ámulni meg bámulni) valami hihetetlen produkciót kerekített az Óváros téri "ménsztédzsre". Azt tudni kell, még a vid letöltése előtt, hogy ezek a srácok nem használnak hangszereket, csupán öt darab mikrofont. Ennek fényében megdöbbentő igazán az általuk prezentált mjúzik, az meg már csak a hab a tortán, hogy olyan basszust préselt ki magából az egyik kopasz,. szemüveges "szájhős", hogy a színpad előtt állva a fél órával azelőtt elfogyasztott gyros örömtáncot lejtett a pocakomban.

Bauchklang - Rhythm of time

Persze az utcazene a találkozásokról is szólt, mint általában. Leírni is hosszú lenne kikkel beszélgettem, nevettem és koccintottam az öt nap során, inkább két momentumot emelnék ki. Az egyik a nagyobb lélegzetű sörözgetés és anekdotázás B. Zsolti barátommal, aki amellett, hogy rendszeres olvasóm, hozzám hasonlóan kissé nem normális. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy debil vagy ilyesmi, sokkal inkább arra, hogy amikor egymás mellé kerülünk, akkor bizony nehezen álljuk meg folyamatos sikítva röhögés és egymás szivatása nélkül. Ez megvolt most, remélem lesz folytatása.

A másik pozitívum egy francia-magyar kettős állampolgárságú válogatottal való találkozás és afterparti volt. Ugye arról már írtam, hogy Andi és Tibi lagziján én voltam a vőfély. No, hát velük összefutottunk az utcazenén, s szerencsére nem egyedül jöttek, érkezett velük az általunk is felettébb kedvelt Juli és Flo, illetve Guillaume és Claire (ha rosszul írtam a nevet csak kommenteljteke, majd kijavítom). Nos, hát a szombat esti, egyébként fergetegesre sikerült buli után a vasárnap ebédet is együtt töltöttük el, majd ökörködéssel egybekötött füredi strandolás következett még a brutálisan szar idő beköszönte előtt. Igen jól éreztem, illetve éreztük magunkat a Melussal, az a lényeg igazán.

Közben azért sikerült frankón kizárnunk magunkat a lakásból, ráadásul a kulcs is bentmaradt belülről, így hiába autókáztunk el Mencshelyre a nagyon jófej Laci bácsihoz (ő a főbérlő és nem olyan gyíkarc, mint Kula bá', a korábbi, akinek ugyebár tényleg ez a neve), nem tudtuk kinyitni az ajtót. Este tízkor aztán, amikor hazatértünk Füredről fogtunk egy létrát, s a helyi lakosok döbbent arcának árnyékában a ház mögött felküzdöttem magam a két méter magasan lévő párkányra. Ott a (szerencsére) bukóra nyitva felejtett egyik hátsó ablakon becsúsztattam a kezem, s 5 perces, talán állíthatom, hogy hősies küzdelmet követően elfordítottam a másik ablak kilincsét, s bejutottam. Még épphogy a nagy vihar előtt. Azért az megnyugtató, hogy ha behasal a médiabiznisz, a vőfélység mellett betörőként is elhelyezkedhetek...