katonás

szpd közlegény megmentése by gégé

(ezért hát a katonás klikk!)

Riszpekt

Szúnyog a diszkoszvetés döntőjében

Hát akkor olimpia. Eleddig szándékosan kerültem, mert rengeteg dolog qrvára idegesít a Pekingből érkező infómorzsák közül, de nem bírom tovább. Írnom kell róla, hiszen annyi, de annyi álszent szöveg meg ökörség hangzik el mindenhonnan, hogy az már tényleg túlzás még egy sokat látott médiahuszárnak is.

Kezdjük a magyar csapat szereplésével, ami ugyan nem idézi az athénit, de azért a sportfinanszírozáshoz meg az körülményekhez képest nem túl vészes. Mert ugye hiába pofázik mindenféle narancssárga baromságot az általam egyébként masszívan rühellt Schmidt Pál (aki mindig csak úgy kihányja a populista szavakat a nagyközönség elé, de életében nem állt még ki egy sportoló mellett sem - lásd Szúnyog és Adrián Athénban) vagy reménykedik csibészes mosollyal, s prédikál a minden eddiginél magasabb állami sporttámogatásról (hja, infláció meg nem is volt az utóbbi években, mi?) a kabalavadász Fletó, attól még a tények tények maradnak: négyévente kb. két és fél hétig érdekel minket a sport, a maradék időben magasról teszünk rá. Nincs pénz, nincsenek létesítmények (az ajkai Kis Gergő egy sátras uszodában tolja például, de szívesen elviszek bárkit a szombathelyi Haladás dobópályára is), meg úgy nagyjából nincs semmi. Csak elvárások. Szerencsétlen sportolók (tisztelet a kivételnek) még az a fránya állami támogatást sem kapják meg, csak több hónapos csúszással, így hát edzés helyett kénytelenek arra koncentrálni, hogy legyen kenyér meg zacskós leves. Ez most így leírva túlzásnak tűnik, de sokszor tényleg ez a helyzet.

Pars az olimpiai dobókörben

És akkor még nem beszéltünk az orvosi háttérről. Mert ugye a tehetség meg a fent említett körülmények mellett az a legfontosabb. Nálunk ugye azt az egy darab sportkórházat is próbálják bezárni, s keresztre feszítik szegény sportolókat, aki saját pénzüket és bőrüket kockára téve próbálnak lépést tartani a gazdagabb országok államilag szétkokszolt versenyzőivel. Mert hát a világ ma már erről szól, de nincs is ezzel baj. Különben nem lenne látványos. A Forma 1-től az atlétikán át egészen a futballig bezárólag úgy nagyjából minden. Szóval lehet hömbölögni meg olimpiai eszmés közhelyeket durrogtatni, csak éppen fölösleges.

Inkább szurkoljunk és becsüljük meg azokat, akik legalább megpróbálják. Két kedves ismerősöm is versenyzett a napokban Pekingben, s mindketten a legnagyobb riszpektre szolgáltak rá teéjesíményükkel. Egykori ellenfelem (aki nem tudná, 20 éves koromig - a térdsérülésemig - én is dobáltam ama bizonyos kalapácsot, nem is túlságosan ügyetlenül...megvertem például Krisztiánt is) óriási versenyzéssel a negyedik helyet szerezte meg a kalapácsvetés vasárnapi fináléában, amit ÓRIÁSI BETŰKKEL KELLETT VOLNA KIÍRNI A KÜLÖNBÖZŐ HÍRPORTÁLOKON, nem lefitymálni. A közel 81 méteres dobás (főleg abból az elba...tt mozgásból, ami Krisztián bemutatott) óriási teljesítmény, főképp, hogy mindezt egy olimpiai döntőben tette. Várjuk csak ki mit fog elérni a következő években. Ha nem sérül meg, nyerhet még olimpiát, csak figyeljetétek majd.

A Szúnyog, azaz a Fazekas Robi meg teljesen más tészta. Azok után, amit ő átélt, már az is kisebb csodával ér fel, hogy kijutott, az olimpiai 8. hely pedig félelmetesen nagy teljesítmény. Persze könnyű volt őt meg az Adriánt csesztetni ország-világ előtt, de azért nehogy már azt higgye valaki, hogy két ember kokszol az egész dobó mezőnyben! De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ez a két srác megmutatta, hogy lehet még bízni a magyar dobóatlétikában. És ez jó.

Sokaság

Bocs, de most se kedvem, se energiám írni. Tegnap megvolt a Sziget 08. Beszéljenek inkább Gégé mester brandelt képei, akivel együtt koptattam a flasztert a fogyasztói társadalom szakrális helyén. Jó zenék megint voltak, meg persze szarok is, bár az Alanis Morrisette-ről eleve tudtam, hogy ratyi. Akit bővebben is érdekel a téma olvassa a szombati Naplót. Písz.

Legalább már tudom, hogy miért nem...

Szemét meg por a megszokott formában és mennyiségben

A tavalyi Soundon debütált, magukból hűsítő permetet öntő ventillátorok bejövősek voltak a Szigeten is

Flogging Molly...punkba oltott ír népzene...nem ismertem, de megszerettem

Már az első napon rengetegen, talán túl sokan is a feszten

No comment, szereztem ilyet is

Freedom

Szabadság van, illetve lesz drágáim, persze megint nem elég, s megint melóval tarkítva. Persze kezdem már megszokni. Talán majd jövőre összejön a két, vagy esetleg három hét egyben, és akkor irány kölföld, telefon kikapcs, nem leszek itt senkinek. Mert az a bajom ezekkel az egy hetekkel, hogy valamennyire ugyan ki tudom pihenni magam, de a kkikapcsolódás és a feltöltődés az teljesen más ugyebár. Az egy hétből egy nap elmegy a Szigetre, ami persze szórakozás is egyben, de korántsem olyan formában, mint azt az elmúlt években tettük. A megszokott fesztiválhaverok nem lesznek, csupán Gégé kolléga társaságában veszek majd részt a szerdai nyitónapon, ami így is jó mulatozásnak ígérkezik, de ez most inkább meló, mintsem buli. Akkor már csak hat nap van. Abból még egy ugrik egy falunapra, ahova - mivel az én földrajzi területem - el kell mennem. Focizni meg jópofizni. Nem mintha nehezemre esne, mert azért alapvetően jó hangulatúak az ilyesfajta események, de hát szívesebben feküdnék valahol az árnyékban, s beszélgetnék például a Melussal mindenféléről mintsem agyonsztárolt Fekete Lacit üldözzek kétpofára. Meg aztán a cikkek, mintha nem lenne meg nélkülem egy hétig kedvenc újságom. Mondjuk biztos én vagyok a hülye, hogy mindent bevállalok, akad olyan is, aki a szabi alatt (meg néha utána is) szarik az egészbe. Oldják meg a többiek. Na, de nem morgolódok többet. Az élet harc...úgyis tudjátok.

Áron a sztár

Igazi, hamisíthatatlan falusi lagzin jártam az elmúlt hét végén kedves olvasó. Melus drágám egyik legjobb barátnője (aki a Zsuzsi és csoporttársak voltak a jogon) ment hozzá élete párjához, Jandához. Sajnos velük nemigen tudunk találkozni, ugyanis két, vagy talán három éve is a ködös Londonban élnek. Már ezerszer megígértük, hogy megyünk látogatóba, de eleddig nem jött össze mindenféle dolgok miatt, ámde jövő tavasszal már mennünk kell. Ezt eldöntöttük.

A lagzi maga egy sátras mulatozás volt Győrtől nem messze, aranysárga tyúkhúslevessel, rántott hússal, házi pogácsával meg jófajta bográcsos pörkölttel, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva. Meg persze az italok. Az is volt dögivel. Becherovka, Jager, szabadkai őszibarackpálinka, pezsgő - ebben a sorrendben. A végére sikerült táncra hangolni magunkat, az unatkozó hivatalnokot idéző külsejű gitármágus meg szintis társa egész jó hangulatot teremtett, még a honi média félistenét, az általam (is) rajongva imádott Fásy Ádámot is megidézték a "Mesterhármas" című örökbecsű opusz erejéig.

Azonban, hogy a post címének miértjét is értsétek, a lagzi legnagyobb sztárja nem a házaspár vagy a már említett zseniális duó volt, hanem Zsuzsiék másfél éves kisfia: Áron. A mellékelt fotón is ő ül az ifjú ara ölében. Egyfolytában mosolygott, meg úgy nézett, hogy attól mindenki elolvadt. Gyönyörű, nincs rá jobb szó. Nekem is kell egy fiúgyerek...

PS.: Szombattól amúgy tíz napig félig-meddig apa leszek, hiszen a Fannizsuzsi (aki ugye a Melus lassacskán 9 éves ennivaló kishúga) jön hozzánk tíz napra nyaralni. Visszük bulizni a kicsikét majd mindenfelé.