És végre. Újra a pályán. Három hónap kihagyás, kellemesnek semmiképp sem nevezhető térdszurik, meg végeláthatatlannak tűnő edzőtermi szenvedés után ismét focizhattam egy jót. Teremben. Kollégákkal, haverokkal. Persze a 90 napnyi, karácsonnyal is fűszerezett kihagyás megtette hatását. Bizony felszaladt néhány kiló, ezért a mozdulatok még nem voltak olyannyira gyorsak (én magam meg aztán pláne nem), s a pauza miatt néha hosszú, néha rövid labdákat adtam, véletlenül sem pontosakat (na jó, azért volt néhány forintos is). A végeredmény négy gól meg egy gólpassz, s ami még fontosabb: egész estés vigyor az arcomon. Mert foci nélkül, valljuk be töredelmesen, kib...ott nehéz. Még akkor is, ha az én balfék csapatom miatt (forza juve) mostanában nézni nem igazán örömteli.Más. Mehetnek a fikázó és bunkó kommentek is bátran, nem fogom törölni, s kiakadni sem fogok. Azt persze elvárnám, hogy név szerint nyomja az illető, de ha nem, hát nem.
Ld. az előző bejegyzésnél
2 vélemény:
persze az illetőnek,-
feltételezhetően férfi-nem volt annyi vér a pucájában, hogy névvel írja meg igen fennkölt gondolatait, na mindegy, de most már legalább tudom, hogy miért kell a térded agyon-vissza szurkálni: hát mert a focinál a világon nics hülyébb sport, nem volt ember még , akinek nem vágták volna le legalább miatta a fél lábát....:)
Hát, igen. A focit betegségként is felfoghatjuk. Megfertőzött. És ku...a szeretem nézni és művelni egyaránt. Ez van. Az tény, hogy becsúszhat egy-egy sérülés, de hadd jegyezzem meg, hogy a korizásnál előbb megy szét a térdem (szerintem).
Megjegyzés küldése