Életjel

Azért néha nagyon tudnak fájni bizonyos dolgok. És itt most legfőképp a munka frontjáról van szó. Két, hozzám több szempontból is igen közel álló kolléga lépett le a laptól az uttóbi hetekben, ami eleve mélyütés. Más nélkülük, nagyon más, de nem erről szeretnék írni. Sokkal inkább arról, hogy a történtek ellenére _ két újságíróról van szó - sajnos fel sem merült az illetékesek fejében, hogy engem esetleg 100 százalékban újságíróként foglalkoztassanak tovább. Csináld csak tovább a fotózást, gyerek, az nem baj, hogy nem értesz hozzá eléggé, az nem baj, hogy még így is sokat írsz, az nem baj, hogy az egész qrva szerkesztőségben csak neked van a zsurnaliszta szakmához szakirányú diplomád, s az sem baj, hogy nem szereted a fotózást (ez nem hozzáálás, hanem képzettség kérdése, hiszen az ember, legalábbis én biztosan, a legjobbat akarja nyújtani, s amíg a fotóriporter kollégáimnak a gyakorlat és a szaktudás miatt könnyen megy minden, addig nekem minden egyes normális képért keményen meg kell küzdenem). Megértem én, hogy a helyzet kényelmes a lapnak, hiszen két legyet ütnek egy csapásra, de azért talán az is számíthatna valamit, hogy a gyerek ne undorral menjen be nap, mint nap, s ne érezze klasszisokkal jobban magát betegen, az ágynak dőlve, mint egészségesen, meló közben. Merthogy ez a szitu, s nem hiszem, hogy sokáig bírom.