Remete a hegyről

Akkor ez most a nagy visszatérés, vagy mi, egyfajta önkéntes száműzetésből, amit azért szívesebben nevezek inkább jól sikerült nyaralásnak. Merthogy egyrészt tényleg jól éreztem magam, másrészt pedig úgy kellett nekem ez a kéthetes telefon- és netmentes pauza, mint a folyton nyavajgó mobilomnak a töltő meg a 220V. 

A két hetet egyébként Melus drágám családjának kövágóörsi haciendáján töltöttük. Fent az Ecséri-szőlőhegyen (innen a cím). Csendben, nyugalomban, egy szerény balatoni örökpanorámával megtámogatva, csak hogy jobban essen minden. Az első héten leginkább a ritmust próbáltam átvenni, vagyishogy lelassítani, mert a napi pörgésből nem lehet ugyebár oly könnyen kiugrani.

Ez csütörtökre sikerült is, akkor már nem hiányzott a napi betevő szélessáv sem, maradtam Sir Arthur Conan Doyle komám történeteinél (gy.k.: Sherlock Holmes). Aztán megvolt nagyvázsonyi dumaszínház, kétszer is, ahol újfent megbizonyosodhattam arról, hogy a Szőke Bandi nem normális (folyt a könnyem, ahony nyomta a sódert a szintén agyament Badár kollégával), másnap meg Kovács András Péter ökör poénjaira majszoltuk a kürtőskalácsot. 

A második héten aztán volt minden, ami kell. Dörögdi fesztivál a kulthely Klastrom kocsmában elfogyasztott hosszúlépéssel, strandolás és aszalódás (bronzisten lettem, na) az aprócska, ám kiváló kővágóörsi bíccsen (beach-en :D), s persze a barátok hosszú hétvégés látogatása, amelyet szándékosan a kéthetes zúzás végére időzítettünk. Összesen tizenöten voltunk. Barátok, barátnők, feleségek (szia Ricsi), tesók meg minden. Bográcsozás, fürdés, ökörködés, némi iszogatással egybekötve. Jól sikerült, na. Ezúton is kösz mindenkinek, aki ott volt.   

Róka

Brutális, véres fotók! Balatonba fagyott a róka! Ezen a címen hoztuk le (a mi jelen esetben a Napló onlájnt, esetleg onlinét jelenti) a blogon már több ízben említett Gégé kollégám fotósorozatát, amiből egy képkockát ide is kitettem, a többit meg ITT lehet megnézni, hadd növeljük csak a kattintások számát. Amire egyébként nincs is szükség, merthogy brutálisan sokan kukkolták meg a képeket, s jól fel is háborodtak persze. Egyik blogtesóm, a Fejvesztőt körmölő Söge például nem érti, hogy egy magára valamit is adó print/online sajtótermék hogyan is vetemedhet ilyen gaztettre. Mármint arra, hogy a maga teljes valójában lehozza a fent említett fotósorozatot. A szeriben is téma volt a róka, volt olyan kollégám, aki nem értett egyet a megjelenéssel, valaki meg igen. No, de hát erről szól a demokrácia. Azért egy mai berhidai kaland után megkérdeztem a Gégét is, hogy miért készítette el ezt így, a maga naturalista módján, mire azt a frappáns választ kaptam, hogy ez a természet rendje. És ezzel valamilyen szinten egyet is értek. Vagy legalábbis el tudom fogadni érvként. Különben pedig:

1. Ilyen alapon balesetet se fotózzunk, meg háborús képek se menjenek a tévében, mert annak aztán tényleg semmi köze nincs a természetességhez. 2. A jó Steve (ő az egyik onlájn hősünk) épp azért írta ki a brutális szót, hogy a gyenge lelkületű, érzékenyebb nethuszárok ne kattintsanak bele a hírbe. (Persze belekattintottak, nem véletlenül volt ott minden létező toplistában a Hírkeresőn). 

Szerintetek?  

I hate winter

Most épp a mínusz tíz fok meg az ónos eső miatt. Majdnem hanyatt estem reggel a lépcsőház előtt, kocsival pedig még rosszabb a helyzet. Tele van már a tudatom a téllel, s ezen a jeges Balaton csodálata sem változtat. Sebaj, már csak 168 nap a VOLT-ig. Azt már fél lábon is kibírom. 

U.i.: Tudom, hogy tavaly is beszúrtam már ezt a képet,de a viszonyom a hideg évszakkal azóta sem rendeződött. 

Képes nyár

Czafik Lackótól most kaptam meg az augusztus végi, Németh család által tető alá hozott révfülöpi dzsembori képanyagát, így adunk a vizualitásnak néhány képkocka erejéig. Több is van, de ugye a személyiségi jogok meg minden, mégse rakhatok fel fürdőruhás képet a barátokról, még ha oly jó is a viszony. Sajnos a múlt heti, ugyanott letudott szüreten nem volt fényképezőgép, pedig hát maradjunk annyiban, hogy lett volna mit.

Hi, my name is Johnny Cash...

Slambuc gazdagon...éljen a koleszterin!

"Ugye gondolsz néha rám, ha végigsétálsz a Kossuth utcááááán..."

Sportosan izzadok

Ha javasolhatom, evezzünk a minimális politikai felhang után más, némileg személyesebb vizekre, hiszen azért alapvetően én-blog a {Médiahuszár}, még ha fűszerezgetem is néha ezzel meg azzal, hogy "finomabb" legyen. Az elmúlt pénteken írtam még, hogy megyünk céges sportnapra. Hát mentünk is. Szombat reggel, Anisusuék által felvezetve egészen a büszkén narancsos Pápáig. A helyszín a helyi labdarúgókommandó, a Bíró Péter FC stadionja mellett található Várkertfürdő volt, ahova tízperces regit követően be is vonultak a Melusék, míg mi, macsó ifjak a 32 fokos hőségben labdarúgni indultunk. Mert az a fasza. Reggel tíztől délután kettőig árnyék híján aszalódtunk a stadion melletti füves edzőpályán, s persze közben a meccsek szünetében is rúgtuk a "pöttyöst", ahogyan azt kell. A mérkőzések eredményét ne firtassuk, legyen elég annyi, hogy a Napló csapata illedelmes házigazdaként az ötödik helyen zárta a tornát (hat csapat volt :D), én meg két gólt lőttem a későbbi győztesnek. Délután kettőkor aztán végre átvonszolhattuk kitikkadt testünket a Várkertfürdőbe, ahol kisebb orgazmussal ért felé belemerülni az egyébiránt túltemperált vízbe. A pápai strand egyébként magunk közt szólva nem olyan nagy szám, én továbbra is a Balatonra szavazok, de hát ugye az okosok szerint Veszprémbe is kell egy strandfürdő. Csak azt tudnám minek?

Estefelé jöhetett a jól megérdemelt vacsora a helyi sportcsarnokban, ahol végre több levegő volt, mint tavaly Hévízen. Mert ott ugye meleg volt, oxigén meg nem. Itt csak meleg, úgyhogy a benyomtuk a vacsit, tapsoltunk az idei nívódíjasoknak, oszt uzsgyi volt Móvárra, mert kedvenc anyósjelöltemet köszöntöttük a szülinapja alkalmából.
Vasárnap aztán javarészt punnyadás jutott osztályrészül, meg persze egy alapos beszélgetés az örökifjú Jenő papával a sportról meg a közéletről. Ugyanis mindig megvitatjuk egy-egy pohár ser mellett a világ dolgait. Így szokás ez, no. Hétfőtől meg meló volt persze, de arról most nem írok, mert én is kezdek belefásulni picit. Mikor lesznek már azok fránya fesztiválok?!

Csúcsforgalom a világ tetején

Na, szóval hosszú és néha kissé idegőrlő szervezőmunka eredményeként tegnap exkluzív interjút adott a Naplónak, egész pontosan nekem a Mount Everest csúcsára múlt hét szerán amatőrként feljutó Jelinkó Attila (Igen az a srác, aki a képen elég magasan áll). Aki egyébként egy csendes, kifejezetten jó humorú srác, csak hát amióta hazajött Nepálból, szét akarják szedni a tévék, rádiók, valamint az online és offline újságok. Ezért besokallt, s úgy döntött senkinek. Még Fábry-mesternek se, pedig személyesen felhívta Attilát (mondjuk azóta mégegyszer felhívta, vagyis lehet, hogy lesz két hét múlva a showderben, de ez végülis mindegy). Mi meg kávéztunk egyet Almádiban. Itt az eredmény, printben a mai Naplóban lehet megtalálni.Az írott verzióban azér' magázódunk, mer' azt úgy kell. Punktum. szpd

Csúcsforgalom a világ tetején
- Balaton-parti beszélgetés a "hobbihegymászó" Jelinkó Attilával sikerről és elhivatottságról -
Balatonalmádi - Az újságírók hada elől egy eldugott, Balaton-parti házba vonult vissza pihenni a Mount Everestet alig másfél hete meghódító Jelinkó Attila.

- Szándékosan kerüli a nyilvánosságot, interjút szinte senkinek nem adott, csupán a Naplóval tett kivételt. Ennek az is az oka, hogy legfőképp önmagának akart bizonyítani, s nem önjelölt médiasztárként indult neki az expedíciónak?
- Igen, van benne igazság. Régóta járjuk a hegyeket a barátnőmmel, Renivel, s a Mont Blanc (4808 m), a Kilimandzsáró (5895 m) és az Aconcagua (6962 m) meghódítása után úgy döntöttünk, hogy a Mount Everest van olyan szép, s van akkora kihívás, hogy érdemes megpróbálni feljutni a tetejére. Az út előtt nem is igazán reklámoztuk az expedíciót, csupán egy rövid televíziós riport készült rólunk. A Nepálban töltött két hónap alatt is csupán az internetes blogom frissítésére figyeltem, amelyet a Napló révén a Veszprém megyei olvasók is figyelemmel követhettek. A csúcs meghódítása, s legfőképp a szerdai hazaérkezés óta azonban szinte percenként interjúkra hívnak televíziók, rádiók és újságok, én azonban mindenkit udvariasan visszautasítottam, mert elsősorban pihenni szeretnék.

- Alig öt esztendeje kezdte a hegymászást, mégis négy földrész legmagasabb hegycsúcsát már sikerült kipipálnia . Ezek szerint csupán a bátorságon és az elhivatottságon múlik minden?
- Ezen a táborokban is sokat gondolkoztam. A legfontosabb a jó értelemben vett eszelős mentalitás, hiszen két hónapig oxigénhiányos környezetben, egyre fáradtabban mászunk, mégsem szabad a hitet és az akarást elveszíteni. Fontos még a fizikai felkészültség, ugyanis adott szint-időket teljesíteni kell a mászás közben, hogy reális esély legyen a csúcstámadásra. Korántsem mindegy ugyanis, hogy mikor és hova ér az ember. A mászószezon ilyenkor tavasszal van, mivel ekkor fordul a monszun, s az egyhetes időjárási ablak alatt fel lehet jutni az Everestre. Később az extrém időjárási kö-rülmények miatt már szinte lehetetlen megmászni a hegyet, csupán szeptemberben adódik még néhány kedvező nap.

- A csúcshódítás után kissé furcsán hangzott az édesanyja szájából, hogy ő legfőképp azért izgult, mert ismerve önt, vagy feljut az Everestre, vagy odaveszik. Valóban ennyire, akár az életét is kockáztatva vágyott a sikerre?
- Van bennem egy ilyesfajta konokság, ezt nem tagadom. Próbáltam azonban a lehető legbiztonságosabban mászni, hogy ne történjen bal-eset. Persze 8000 méter magasságban egy bokaficam vagy egy ujjtörés is halálos lehet, hiszen az oxigénhiány és az akadályok miatt mindenkinek egyedül kell lejönnie a hegyről, mások nem tudják lehozni. Az édesanyám egyébként mindig nagyon izgul az expedíciók alatt, ezért a Mount Everest-túrát is csupán egy héttel az indulás előtt közöltem vele, hogy ne legyen túl sok ideje idegeskedni miattam.

- Katarzisszerű élmény volt fellépni a világ legmagasabb hegycsúcsára?
- Az úgynevezett Hillary-lépcső leküzdése után, amit az utolsó nagy akadálynak tartanak, egy lágy emelkedőn lehet feljutni a csúcshoz, ami nagyjából egy átlagos nappali nagyságának felel meg. Az időjárási ablak miatt elég sokan másztak azon a napon, így nyolc-tíz emberrel is találkoztunk, akik egymást lökdösve próbálták megtalálni a legjobb fotópozíciót. A várt extázis tehát elmaradt, de azért jó érzés volt odafent állni. Körülbelül tíz percet töltöttem a csúcson, fényképeket és videófelvételeket készítettem, majd elindultam lefelé. Szükség is volt az energiára, hiszen a legtöbb haláleset a visszaúton történik, amikor a kilencórás mászás után fáradt, ám örömittas hegymászó kissé figyelmetlen, s máris ott a baleset.

- Kis híján ön is odaveszett a hegyen, hiszen az egyik ereszkedésnél elszakadt a tartókötél.
- A 7800 méteren található, úgynevezett sárga sávon van egy szinte függőleges fal, amit kötélen ereszkedve le-het csak leküzdeni. Ugyan a kötelek általában jó minő- ségűek, ám valami okból mégis kettőt fogtam meg az induláskor. Később kiderült, hogy jól tettem, ugyanis félúton elszakadt az egyik, s ha nincs a második kötél, körülbelül 1000 métert zuhantam volna.

- A végül sikertelen Klein Dávidékkal ellentétben oxigénpalackkal, egy nemzetközi expedíció tagjaként, serpák társaságában mászta meg a hegyet. Gondolom, azért így sem volt sétagalopp.
- A palack és a serpák társasága csupán biztonságot ad, a Mount Everestet senki nem mássza meg az ember helyett. Ha baj van, növelni lehet az oxigénmennyiséget, s gyorsan le lehet ereszkedni a hegyről. A serpa népcsoport tagjai pedig nem hordárok, nagyon ritkán visznek csomagokat, inkább tapasztalt mászótársak, akik jól ismerik a hegyet. Az én társam, Mingma Nuru Sherpa is palackkal jutott fel a csúcsra. Oxigén nélkül amúgy alig százan mászták meg eddig az Everestet, ahhoz óriási akaraterő, félelmetes genetikai adottságok és egy jó adag őrültség szükségeltetik. Reinhold Messner, aki 1980-ban elsőként jutott fel így a csúcsra, például egy alkalommal az egyik kidőlt mászótársát kiszögelte a jégfalra, felment a csúcsra, majd lelefé jövet vitte csak le a pórul járt barátot.

- Mikor kezdte a felkészülést a március végén indult túrára?
- Tudatosan egy éve készültem rá, ezért szinte minden hétvégémet a hegyekben töltöttem. Rendszerint autóval indultunk Budapestről péntek délután, majd gyakran éjfél után érkeztünk meg Corinthiába, ahol Ausztria legmagasabb, 3000 méter feletti csúcsai találhatók. Volt olyan, hogy a zord időjárás miatt ott-ragadtunk, és vasárnap éjszaka a Grossglocknerről kellett felhívni a főnökömet, hogy hétfőn nem tudok bemenni. Azért általában tartottuk a menetrendet: vasárnap hajnalban csúcsmászás, majd éjfélre újra Budapest. Persze hét közben sem pihentem. Tavaly tavasszal és nyáron elsősorban a kardiotréningnek szen-teltem az időt, naponta átlag tizenöt kilométert futottam, majd végül novemberben teljesítettem a Balaton-maratont. Ezután az erőnléti edzésekre fokuszáltam. Minden reggel hatkor keltem, megtöltöttem egy 25 literes marmonkannát vízzel, ezt felvettem a hátamra, a bokámra négy kilogramm súlyt kötöttem, majd irány a libegő alja, onnan pedig mászás fel a János-hegyi kilátóig. A csúcson aztán kiöntöttem a vizet, levettem a bokasúlyt és elindultam lefelé. Reggel egyszer, este kétszer ismételtem a gyakorlatot. A munkahelyemen a vasalt nadrág alatt mindig hordtam a bokasúlyt és óránként lefutottam a tűzlépcsőn a pincéig, majd onnan fel a nyol-cadikra. Óránként háromszor tettem meg ezt a távot, néha az épületben dolgozók nagy megrökönyödésére. Aztán megigazítottam a nyakkendőmet, s mosolyogva visszatértem a kereskedési terembe.

- Az összes felmerült költséget beleszámítva mennyibe került egyébként az Everest-expedíció?
- Egy nemzetközi csapat tagjaként vágtunk neki a túrának március elején. A megjelent hírekkel ellentétben a hatvanezer dollárra (kb. 11 millió forint) saccolt költségnek csupán kis hányadába került az egész, pontos adatokat azonban nem szeretnék mondani. Azért volt egyébként viszonylag olcsó az expedíció, mert magashegyi vezető nélkül vágtunk neki az útnak, s az étkezést is magunk intéztük, míg a több pénzt költő mászótársakat meleg, kalóriadús étellel várták a táborokban. Nem is lett volna lehetőségem több mint tízmillió forintot áldozni a túrára, hiszen támogatók híján a párommal spóroltuk össze az utazáshoz szükséges összeget. Elmaradt az új kocsi és lakás, helyette jött az Everest. Pihenésre azonban nincs sok időm, hiszen hétfőn reggel már meg kell jelennem a munkahelyemen.

- Ismerve elhivatottságát, minden bizonnyal már kitűzte a következő úti célt. Melyik hegycsúcson láthatjuk legközelebb Jelinkó Attilát?
- Tettem egy ígéretet a páromnak, hogy a jövőben kevésbé extrém helyekre próbálok csak feljutni. Persze szóba került már az is, hogy megmásszam a K2-es csúcsot vagy oxigénpalack nélkül a Mount Everestet, de a döntéseimbe a jövőben a páromnak is komoly beleszólása lesz.