2009. 03. 19.

Lakájmédia

A különféle fórumokat olvasgatva mindig megdöbbenek mennyire elvakultak az emberek. Tegyük hozzá főképp politikát illetően. Értem én, hogy szar a helyzet, a Ferit sem ölelném a keblemre (ahogy a Vikit sem, azért ezt fontos hozzáfűzni), mégsem anyázok a nyílt színen és verem a tamtamot meg küldöm el a kurva anyjába azt, aki esetleg más véleményen van. Csak ráadás, hogy ez az egész attitűd hatványozottan jelentkezik az újságírás terén. Gondolok itt arra, hogy főképp egyes politikusok, valamiért azt gondolják, hogy gombnyomásra és pártutasításra írnak a derék zsurnaliszták.
A közélet hősei mindezt kisgyermeki daccal és alapot nélkülöző vádaskodással teszik, miközben a "saját embereik" (mert, ha van az egyiknek, akkor van a másiknak is ugyebár) olyan szánalmas módon játsszák a mikrofonállványt és kérdeznek alá a delikvenseknek, hogy attól néha tényleg röhögnöm kell. És a legjobb egészben, hogy a címeres lakájmédiumok egyes bértollnokai még ki is állnak, s megpróbálják megmagyarázni: "nem is úgy van az, mert te vagy a hülye, én vagyok a fasza". Na, ez már tényleg szánalmas.

2009. 03. 02.

Konzekvencia

Szürke vagyok és együgyű. Nincsenek színes szavaim, de keresem az "aha-érzést". Ez van. Arbeit macht frei.    

2008. 12. 17.

Apukák rakenrollja

Régen volt frissítés, tudom. Bocs. Most van. A bejegyzések szempontjából ínségesnek számító időszak lezárásaként egy jegyzetet dobok be a közösbe, amit a Tankcsapda veszprémi koncertje kapcsán írtam. Tessék csak fogyasztani és kommentelni, ha van vélemény. Ha meg nincs, akkor is.


Ők a Tankcsapda, ha valaki esetleg nem lenne képben
Apukák rakenrollja

Furcsa volt őket így látni. Mármint a Tankcsapdát. Az arénában, a nagyszínpadon, komoly hang- és fénytechnikával támogatva, kis jóindulattal többezresnek is titulálható nézősereg előtt. Ma is tisztán emlékszem, amikor '94 novemberében, alig 13 éves fejjel életem első rockkoncertjére készültem, már egy héttel előtte alig bírtam aludni. Vagy tizenötször meghallgattam az akkor még fiatal bandának számító debreceni trió három addig megjelent albumát, hogy kívülről fújjam a dalok szövegét a nagy napon.
Emlékszem, a Vetési gimnázium aulájában zenélt a csapat, lehettünk vagy kétszázan a bulin, döntően bőr-, esetleg farmerdzsekis, lóhajú rockerek. Maga a koncert fenomenális volt, máig örök élmény, még akkor is, ha azóta tucatnyi alkalommal hallottam élőben, jobb hangosítás mellett Lukács Laciékat. De akkor is az első, az volt a legjobb.
Azóta elmúlt 14 év. És újra a Tankcsapda jött, én meg mentem persze. Most épp az arénába. Sok száz rajongóval, szimpatizánssal egyetemben. Ott voltak a '94-es lóhajú rockerek is, csak épp nyakukban a gyermekükkel. Meg nagymamák, nagypapák és bizony olyan figurák is, akikről első blikkre inkább egy Hamvai PG diszkós bulit nézne ki az ember. És mindenki nyomta, együtt üvöltötte a szöveget Lukáccsal.
Persze nincs ezzel baj, csak azt bizonyítja, hogy az elmúlt 14 esztendőben komoly tényező lett a honi könnyűzenében a Tankcsapda. És ami még fontosabb, mindezt úgy érték el, hogy nem feszítenek büszkén a bulvárlapok címlapján, nem láthatjuk őket idióta tévéműsorokban és gagyi vetélkedőkben, s minden bajra gyógyírt jelentő joghurtot meg ágybetétet sem akarnak mosolygó arccal ránk sózni.
Csupán zenélnek. Megmaradtak jó fej debreceni srácoknak, akik tökösen nyomják a rakenrollt. Ezért lehetnek ők (majd egyszer) a mi generációnk LGT-je vagy épp Piramisa.