Szégyen és gyalázat

Cigánybűnözés van? Jöhetnek a kommentek.

Dubai

Olvasom az Indexen, hogy szállodaépítési láz tombol a Dél-Alföldön. Egyszerre négy nívós hotel rekonstrukciója, illetve építése zajlik Szegeden, Mórahalmon és Szentesen, az összesen közel hétmilliárd forint értékű ingatlanfejlesztés megvalósítását 2,1 milliárdos uniós támogatás segítheti. A térségben nemcsak abban bíznak, hogy új munkahelyek jönnek létre, hanem abban is, hogy a szállodafejlesztések lendületet adnak más beruházásoknak. Jól is van ez így, jöjjön csak a tőke az országba. Mert szálloda az kell. Elvileg lesz nálunk is (Veszprémben). Kedvenc polgármesterem nagy dirrel-durral harangozta be késő ősszel, hogy egy dubai befektetőcsoport 300 ágyas luxusszálloda és élményfürdő építését tervezi a királynék büszke városában. Mindenhol elmondtuk mindenkinek. Azóta persze semmi hír az ügyben. Nagy a hallgatás, pedig kétlem, hogy a gazdasági válság nagyon megrendítené a kakaóbarna ifjak pénztárcáját, hiszen honfitársaik (a Manchester City újdonsült tulajdonosai) a Milanos Kakáért is gond nélkül kipengették volna a 120 millió fontot. Kíváncsi vagyok mi lesz a sztori vége.

Apukák rakenrollja

Régen volt frissítés, tudom. Bocs. Most van. A bejegyzések szempontjából ínségesnek számító időszak lezárásaként egy jegyzetet dobok be a közösbe, amit a Tankcsapda veszprémi koncertje kapcsán írtam. Tessék csak fogyasztani és kommentelni, ha van vélemény. Ha meg nincs, akkor is.

Ők a Tankcsapda, ha valaki esetleg nem lenne képben

Apukák rakenrollja

Furcsa volt őket így látni. Mármint a Tankcsapdát. Az arénában, a nagyszínpadon, komoly hang- és fénytechnikával támogatva, kis jóindulattal többezresnek is titulálható nézősereg előtt. Ma is tisztán emlékszem, amikor '94 novemberében, alig 13 éves fejjel életem első rockkoncertjére készültem, már egy héttel előtte alig bírtam aludni. Vagy tizenötször meghallgattam az akkor még fiatal bandának számító debreceni trió három addig megjelent albumát, hogy kívülről fújjam a dalok szövegét a nagy napon.

Emlékszem, a Vetési gimnázium aulájában zenélt a csapat, lehettünk vagy kétszázan a bulin, döntően bőr-, esetleg farmerdzsekis, lóhajú rockerek. Maga a koncert fenomenális volt, máig örök élmény, még akkor is, ha azóta tucatnyi alkalommal hallottam élőben, jobb hangosítás mellett Lukács Laciékat. De akkor is az első, az volt a legjobb.

Azóta elmúlt 14 év. És újra a Tankcsapda jött, én meg mentem persze. Most épp az arénába. Sok száz rajongóval, szimpatizánssal egyetemben. Ott voltak a '94-es lóhajú rockerek is, csak épp nyakukban a gyermekükkel. Meg nagymamák, nagypapák és bizony olyan figurák is, akikről első blikkre inkább egy Hamvai PG diszkós bulit nézne ki az ember. És mindenki nyomta, együtt üvöltötte a szöveget Lukáccsal.

Persze nincs ezzel baj, csak azt bizonyítja, hogy az elmúlt 14 esztendőben komoly tényező lett a honi könnyűzenében a Tankcsapda. És ami még fontosabb, mindezt úgy érték el, hogy nem feszítenek büszkén a bulvárlapok címlapján, nem láthatjuk őket idióta tévéműsorokban és gagyi vetélkedőkben, s minden bajra gyógyírt jelentő joghurtot meg ágybetétet sem akarnak mosolygó arccal ránk sózni.

Csupán zenélnek. Megmaradtak jó fej debreceni srácoknak, akik tökösen nyomják a rakenrollt. Ezért lehetnek ők (majd egyszer) a mi generációnk LGT-je vagy épp Piramisa.