Egy dal élete

Aki ismert, tudja, hogy Johnny Cash az egyik mániám. Nemcsak a fekete ruhás ember zenéjét bírom, az élethez való hozzáállása is igencsak szimpatikus. Még a halál előtt írt egy önéletrajzi könyvet, amiben túl hetvenen fejtegeti az élet értelmét. Nem is ez a fontos, hanem az, ahogy az sikerről meg az anyagi javakról ír. Élete végéig egy 22 éves lakóautóval meg egy 15 éves terepjáróval járt, egész egyszerűen nem érezte azt, hogy váltania, s villantania kellene. Valahogy így kellene nekünk is nyomni. Ha nem a 19 colos felni számítana, hanem a jellem.

Amúgy az öreg Johnny csak azért jutott az eszembe, mert az előző héten, a VEN-rektorcsapatok Óváros téri bevonulásán éppen Janzsó Ádi cimborámmal szürcsölgettük a jól megérdemelt kávénkat, amikor a Magic Cats Rockabilly Trio a szobor lábánál egyszer csak elkezdte nyomni a Folsom Prison Bluest. Mindeki nézett, nem nagyon ismerték a nótát, én meg fülig érő mosollyal toltam a szöveget. Jó volt, na.

És akkor ennek apropóján egy dal élete videókon keresztül. 1959-től 2009-ig. Azért az kemény.

Folsom Prison Blues 1959


Folsom Prison Blues 1974


(The Final) Folsom Prison Blues 2003

Folsom Prison Blues (Remix 2009)

EleVEN

Néha azért mérges vagyok kissé magamra meg a kiváló veszprémi, mára Pannon Egyetemmévált intézmény vezetőire is. Hogy miért? Legfőképp azért, mert a kilencvenes évek legvégén, amikor e sorok írója az érettségi abszolválása után belépett a honi felsőoktatásba, nos, akkor még nem kicsit szerényebb volt a veszprémi kampusz kínálata, s ezért nem is jelentkez(het)tem ide. Egy rakat mérnököt ugyan már akkor képeztek, de ismerve magamat, matekból az egy pont híján ötös (szóval négyes, de így jobban hangzik) érettségi volt életem csúcspontja, hogy fizikáról meg a kémiáról ne is beszéljünk. Mer' én egy ilyen humán kölök voltam meg vagyok is főképp, akit biz' jobban leköt egy könyv, egy újság vagy egy jó film, mintsem az agynyikorgatós számolgatás.

Így hát Vas megye büszke központja, Szombathely felé vettem az irányt, ahol tanulhattam, amit akartam (akkor indult a mára silánnyá, s nem mellesleg szitokszóvá koptatott kommunikáció szak), s Vida Józsi keze alatt még a kalapácsvetést is folytathattam. Más kérdés, hogy két és fél hónapra rá végleg lesérültem (térdszalagok meg porc ugyebár), de ezt akkor még nem tudhattam. Szóval Szombathely, amit nem bántam meg, mert találkoztam a Melussal, jó volt a tanszék, a baráti társaság, a város meg a rádió, kivéve az übergyengusz diáknapokat, amire csak akkor jöttem rá, amikor még főiskolásként elsőként vettem részt a VEN-en. Ég és föld a kettő. Nemcsak a szervezés, hanem a hozzáállás és a hagyományok miatt.

A csütörtök esti csapat (egy része)

Ez az érzés dübörgött bennem a szombaton zárult VEN alatt is, ahol volt szerencsém a frontvonalból tudósítani, s a minimális alvás ellenére csütörtökön az év eddigi legnagyobb bulijában aktívan részt venni. EleVEN egy hét volt, annyi szent. Egyébként meg, kapcsolódva az előző témához, úgyis akarok második diplomát.

Ja, és akkor a munka gyümölcse: képes és cikkek ITT.

Felnőttes

Sorry a kéthetesre nyúlt pauzáért (több kedves barát emlékeztetett már, hogy ejnye-bejnye, meg hogy miért is), de hát mögöttem hagyott időszak korántsem volt egyszerű, több ízben is csalódnom kellett emberekben, s ami a legrosszabb, nem csak olyan figurákban, akiktől aztán semmi jót nem várok, hanem olyanokban is, akikről pedig azt hittem, hogy... No, de végülis mindegy, ez amolyan hangos gondolkodás volt, a lényeg, hogy - persze semmiképp nem akarom elkiabálni - látom a fényt az alagút végén. Ugyan még csak pislákol, s korántsem biztos, hogy meg is szoríthatom ama bizonyos fáklyát, de azért a remény meg a hal...úgyis tudjátok.

A pünkösdi hosszú hétvége egyébként jól telt, aktívan részt vettem a VEN szombati estéjén, barátkoztam, meg legurítottam egy rakat fényt, sőt a stílusos névre keresztelt CSNPR (Csák Norisz prögőrúgás) koktéllal is sikerült megismerkednem.

Másnap aztán Balatonalmádi felé vettem az irányt, ahol Tibor barátom legénynapjainak egyik utolsó, tegyük hozzá igen jelentős mozzanatán volt szerencsém részt venni. A marhapörköltezős, jagerezős, éneklős és ökörködős legénybúcsú részletes történéseit most nem taglalnám, sokkal szívesebben értekezem inkább a buli kapcsán bennem felszínre türemkedő érzésekről és gondolatokról.

A csapatról tudni kell, hogy javarészt az én korosztályom volt jelen, azaz a reklámozók szempontjbából különösképp fontos 27-32-es tím. Az életkor csak azért fontos, mert az ott hallottak (gyereknevelés, lagzi, jön a gyerek, etc.) alapján bizony kőkeményen elkezdtem azon agyalni, hogy most akkor nekem is ezt kellene?

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne szeretném feleségül venni az én drága Melusomat vagy éppen vele ne vágynánk mindennél jobban egy nagypofájú, vagány utódra, csak éppen MI nem ezeket tartjuk jelenleg a legsürgősebb, legfontosabb dolgoknak.

A fent említettek kapcsán persze megint megszólalt, sőt, inkább felüvöltött bennem a kisördög, hogy (idézem): megöregedtél kicsit haver! Aztán másnap megin' agyaltam és rájöttem, hogy nem is. Vagy legalábbis vizonyítás kérdése az egész.