Tizenöt esztendő

Azért amikor '94 novemberében hosszú, több órás könyörgés után végre ellátogathattam életem első rockkoncertjére, nem gondoltam, hogy 15 év múlva közös képen, kissé megöregedve, de ugyanúgy lázadva együtt nyomjuk majd az akkori ikonnal. Igen, a mai napig kedvencnek számító, akkor épp a Férgek-lemezzel turnézó Tankcsapda volt a zenekar (előzenekar meg a Necropsia, a mai napig emlékszem), Lukács Laci pedig az ominózus frontember. Azóta voltam vagy 30 TCS-bulin, legutóbb épp csütörtökön az Expresszóban. Ez annyiban különbözött a többitől, hogy előtte beszélgettünk is.   

Utcazene utóérzés

Bréking nyúz - Közben Zsivány kolléga is feldobta a nyetre szubjektív beszámolóját az utcazenéről (ITT lehet olvasni). Fényképen és videón is látható vagyok, akit érdekel kattintson. Azért egy Adrián által készített fotót jól beszúrok ide, hogy kedvet csináljak az olvasáshoz. A címe talán annyi lehetne: I LOVE ZSÍR! (Ez volt egyébként a sátor neve is, ahol kisfröccsel kombóban nyomatták a tuningolt zsírosdeszkát.)

Hiába a szakajtónyi kritikus vélemény, én 10 esztendő elteltével is teljes mellszélességgel tudok lelkesedni az Utcazene Fesztiválért. Amellett, hogy egyetértve Reider Lackóval a veszprémiség egyfajta speciális kifejeződéseként tekintek az idén négynaposra fogyott belvárosi őrületre, korántsem mellesleg a hazai fesztiválpaletta egyik, ha nem a legkülönlegesebb dzsemborija Murak és Sündi "kisgyermeke".

Ennek megfelelően az önként és örömmel vállalt újságírói munka mellett civilben is nagyon vártam a fesztet, hiszen az utcazenén mindig olyan arcokkal futok össze és iszom meg egy jaffát, akikkel más alkalommal nem. Így volt ez idén is, habár a négy napot döntően egy társasággal töltöttem, amelyben olyan illusztris vendégek is helyet kaptak, mint a pici szívemhez oly közel álló Móvárról érkező Imo (ő az a lány a képeken, aki nem a Melus :D), a lassacskán állandó fesztiválozó társaimmá váló zsivány-kollektíva (értsd: jóbarátaim, Bibi és Adryano Kid), a ködös Albionból nagy örömöre befutott Vixy, s persze a jól megszokott brigád (Melus áfkorz, no meg Dávid, Csabi, Zoli, s a VOLT-on megismert Hajni és Imi).

Javarészt velük csapattam végig a veszprémi muzsika ünnepét, közben meg nagyjából 374 baráttal, haverral, ismerőssel, volt osztálytárssal, szomszéddal, kollégával, stb. találkoztam, köztük a képeken is látható Gégével (igen, ő az a hosszúhajú, bajszos pasi, akivel az összes nyári feszten együtt büntetem a jónépet).

Az elfogyasztott ital mennyiségét fedje jótékony homály, legyen elég annyi, hogy több ízben is rézangyalokat kergettünk a belvárosban, fütyültünk a barátokkal, s végül mindig megláttuk a fényt az alagút végén (ez utóbbira ékes bizonyíték az alant látható fotó, ahol a szemfülesek minden megláthatnak a háttérben). Mindenesetre a hangulatra nem volt panasz, annyi szent, több alkalommal is elhangzott a négy nap során a klasszikussá érett: "soha többet nem iszom ma estig!" mondat.

Persze megnéztem egy rakat koncertet is, meg le is maradtam rengeteg előre kinézett bazseválásról, de így van ez jól, az UZ lényegét - ahogy azt Gégé jól le is írta ITT - úgysem a fellépők jelentik, hanem a nagy találkozások. És ezért jó, hogy van és kell, hogy legyen utcazene, amíg világ a világ. Pont.

(A fotókért meg kösz Gégének és Dávidnak. Riszpekt.)

Ami az elkövetkező két hetet illeti, hétfőtől szemét módon elmegyek telefon és netmentes szabadságra, úgyhogy a posztokat illetően nem ígérek semmit (nem mintha túl gyakran hinteném a betűket eme hevenyészett virtuális térben). Aki akar, úgyis elér, utána meg majd lesz úgyis minden földi jó, már ami a blog keretei között lehetséges. Addig is gyúrjatok a Szigetre csikánók.

UZ

Holnap startol az utcazene. Írnék róla bővebben, de mivel ez lesz a nap témája holnap a Naplóban, s nagyjából egész nap ezzel foglalkoztam, inkább beillesztem a cikket. Tessék olvasni és jönni bulizni Veszprémbe.

Négy napig szól majd a zene...

(szöveg:szpd; fotó: gégé)

Az utcazene-fesztivál ünnep, a veszprémi öntudat egyfajta kifejeződése, amelyre büszkének kell lennünk - véli Reider László, a megyeszékhely (nem)hivatalos indulóját, a Kossuth utcán című örökbecsű dalt játszó Rubber Puppet együttes énekes-gitárosa, aki zenészként és támogatóként is a kezdetek óta jelen van a mára nemzetközi hírűvé érett rendezvényen.

A szemem, a szemünk előtt vált hangulatos nyáresti programból tízezreket megmozgató, komoly turisztikai tényezőnek (is) számító szabadtéri fesztivállá az utcazene. Büszkén mondhatom, hogy szinte a kezdetek óta lehetőségünk nyílt fellépni a Rubber Puppet zenekarral, s minden alkalommal óriási élmény volt hazai pályán, a Kossuth utcán előadni a dalainkat. Idén azonban a szombat esti koncert erejéig kiegészülünk Jamie Winchesterrel is, akivel egy közös próbán csiszoljuk majd tökéletesre a nótákat - mondja Reider László (képen balra), aki a korántsem munkaként, inkább szellemi feltöltődésként gondol az előttünk álló négy napra. - Ritka, hogy ennyi jó zenekart egy helyen láthatunk, ráadásul a környékbeli bandák közül is sokat megnézhetünk az utcazenén.

Hangulatkép a tavalyi fesztiválról

Ha már szóba kerültek a fellépők, érdemes csemegézni kicsit a fesztivál programjából. Hőségriadó ide vagy oda, a szerdai nyitónapon rögvest lesz miért besétálni a belvárosba, hiszen a már említett Takáts Eszter és a Gumizsuzsi mellett a Ferenczi Györggyel kiegészült Bluesberry, a dzsesszt a nagyvárosi stílusokkal egyedien ötvöző Barabás Lőrinc Eklektric, az Örvényest dicshimnuszba foglaló Hollywoodoo, a hip-hopot népzenével mixelő Suhancos és a Chiléből importált Nano Stern is színpadra lép.

FOLYTATÁS ITT...

EleVEN

Néha azért mérges vagyok kissé magamra meg a kiváló veszprémi, mára Pannon Egyetemmévált intézmény vezetőire is. Hogy miért? Legfőképp azért, mert a kilencvenes évek legvégén, amikor e sorok írója az érettségi abszolválása után belépett a honi felsőoktatásba, nos, akkor még nem kicsit szerényebb volt a veszprémi kampusz kínálata, s ezért nem is jelentkez(het)tem ide. Egy rakat mérnököt ugyan már akkor képeztek, de ismerve magamat, matekból az egy pont híján ötös (szóval négyes, de így jobban hangzik) érettségi volt életem csúcspontja, hogy fizikáról meg a kémiáról ne is beszéljünk. Mer' én egy ilyen humán kölök voltam meg vagyok is főképp, akit biz' jobban leköt egy könyv, egy újság vagy egy jó film, mintsem az agynyikorgatós számolgatás.

Így hát Vas megye büszke központja, Szombathely felé vettem az irányt, ahol tanulhattam, amit akartam (akkor indult a mára silánnyá, s nem mellesleg szitokszóvá koptatott kommunikáció szak), s Vida Józsi keze alatt még a kalapácsvetést is folytathattam. Más kérdés, hogy két és fél hónapra rá végleg lesérültem (térdszalagok meg porc ugyebár), de ezt akkor még nem tudhattam. Szóval Szombathely, amit nem bántam meg, mert találkoztam a Melussal, jó volt a tanszék, a baráti társaság, a város meg a rádió, kivéve az übergyengusz diáknapokat, amire csak akkor jöttem rá, amikor még főiskolásként elsőként vettem részt a VEN-en. Ég és föld a kettő. Nemcsak a szervezés, hanem a hozzáállás és a hagyományok miatt.

A csütörtök esti csapat (egy része)

Ez az érzés dübörgött bennem a szombaton zárult VEN alatt is, ahol volt szerencsém a frontvonalból tudósítani, s a minimális alvás ellenére csütörtökön az év eddigi legnagyobb bulijában aktívan részt venni. EleVEN egy hét volt, annyi szent. Egyébként meg, kapcsolódva az előző témához, úgyis akarok második diplomát.

Ja, és akkor a munka gyümölcse: képes és cikkek ITT.

Cozma

No, akkor a Cozma-ügyből nekem ennyi egyelőre elég volt. Legalábbis itt a blogon. Harmadik napja erről szól ugyanis az életem, mert ugye vasárnapra én nyertem az ügyeletet a szerkesztőségben, az egész napos témakövetés után így hétfőn is foglalkoztam a gyilkosság bizonyos részleteivel. Nekem nyilatkozott például a történtekről Viktor és Ádám, a Patrióta üzemeltetői, akik a klub honlapjára is föltették a Naplós cikket. Folytatom, folytatjuk persze a történetet a lapnál, mert van még kibogoznivaló bőségesen, de az ügyet itt, ezen a fórumon lezártnak tekintem. Éppen elegendőek számomra a kommentek meg ez a videó, amit a Niki blogján láttam. (A csatolt képen Marian Cozma édesapja látható a Veszprém Aréna előtt. Azt hiszem ez mindennél többet mond. )      

www

Egy internetes civil közösségi portál sajtóbemutatóján jártam ma. EZ AZ. A történet lényege annyi, hogy egy fix webes felületre a veszprémi civil szervezetek tök ingyen regizhetnek, aztán saját maguk tolhatják fel az adataikat, híreiket meg programjaikat, s aki nem tudná hogyan kell, annak meg is tanítják. Ingyér. Tök jó kezdeményezés, mert ugye, aki nincs a neten az nincs is. A döbbenetet igazából az váltotta ki bennem, hogy a program koordinátoraival beszélgetve kiderült, hiába írtak szinte mindenkinek (több száz szervezetet tartanak nyilván Veszprémben) eddig alig 15 civil csapat jelezte, hogy egyáltalán érdekelné a lehetőség. Akadtak olyanok is, akik azt állították, nem érdekli őket, s nekik nincs szükségük az internetes jelenlétre. Érted? Hát kérdezem akkor, csak én vagyok ennyire kocka vagy tényleg léteznek ilyen arcok 2009-ben? Hihetetlen, de komolyan. Idézném az örökbecsű Ford Fairlane-t: eszem f...m megáll.       

Négy gól plusz gólpassz

És végre. Újra a pályán. Három hónap kihagyás, kellemesnek semmiképp sem nevezhető térdszurik, meg végeláthatatlannak tűnő edzőtermi szenvedés után ismét focizhattam egy jót. Teremben. Kollégákkal, haverokkal. Persze a 90 napnyi, karácsonnyal is fűszerezett kihagyás megtette hatását. Bizony felszaladt néhány kiló, ezért a mozdulatok még nem voltak olyannyira gyorsak (én magam meg aztán pláne nem), s a pauza miatt néha hosszú, néha rövid labdákat adtam, véletlenül sem pontosakat (na jó, azért volt néhány forintos is). A végeredmény négy gól meg egy gólpassz, s ami még fontosabb: egész estés vigyor az arcomon. Mert foci nélkül, valljuk be töredelmesen, kib...ott nehéz. Még akkor is, ha az én balfék csapatom miatt (forza juve) mostanában nézni nem igazán örömteli.

Más. Mehetnek a fikázó és bunkó kommentek is bátran, nem fogom törölni, s kiakadni sem fogok. Azt persze elvárnám, hogy név szerint nyomja az illető, de ha nem, hát nem.

Ld. az előző bejegyzésnél         

Szájhősök

Olvasom az Estet, s a közepében szokás szerint ott hőn szeretett városunk egyik, ha nem a legjobb szórakozóhelyének programja. Igen, az Expresszóról beszélek.  Az "egyik" szót csak csak azért írtam, mert vonakodva ugyan, de elfogadom, hogy egyes városlakók nem képesek megunni a dobgéppel meg wúú basszusokkal megbolondított nosztalgiazenét, s ezért súlyos pénzeket is fizetnek hétvégi szórakozás gyanánt, azaz más klubok is lehetnek kedveltek. Na jó, a Várkertben néha vannak jó koncertek, de eme poszt célja most nem Veszprém éjszakai életének analizálása, sokkal inkább az öröm. Ami abból fakad, hogy a fent említett lélekvesztő tavaszi programjában helyet kapott az Utcazene Fesztivál és polgármester tavaly nyári pillanatnyi mosolyszünetét indukáló Bauchklang is. Az osztrák szájhősök - akik ugyebár hangszerek nélkül, mindössze öt mikrofonnal nyomják a talpalávalót ÍGY - Óváros téri dzsemboriján csak úgy koppantak a büszke veszprémi állak a macskakövön a produkció láttán, aminek április 23-án, csütörtökön esedékes második felvonása több, mint kötelező program a míves muzsika elszánt híveinek.

És akkor lesz még Mystery Gang, Vad Fruttik, Russkaja, PASO, Korai Öröm, Rubber Puppet meg még ezernyi más, most csak az engem különösképp érdeklő bulikat írtam. Már ezekért járna Muraközy kollágának a vállveregetés vagy a Sortedból ismert biccentés, de a Bauchklang miatt abszolúte indokolt a cselekedet. 

Enyhe Fintor

Volt egyszer egy klub, ami akkor és ott (Veszprémben, a '90-es években) sokkal többet jelentett egy szimpla kocsmánál. Valamiféle életérzés, persze sok hibával, de akkor is zsenge ifjúkorom egy ízletes szelete. Rengeteg koncert és buli, sőt, én magam is bazseváltam a picinyke színpadon két zenekarommal is.

A betörő, aki szerette az utcazenét

Nem volt eseménytelen az elmúlt hetem kedves olvasó, ennek megfelelően ismét frissül a blog, még ha annak intenzitását érheti is némi kritika. Nos, hát július közepe - ahogy a legtöbb nívós muzsikára és jó bulira fogékony veszprémi ifjú életében - nekem az Utcazene Fesztiválról szólt. Arról a dzsemboriról, amit országos sikere ellenére ugyan támadgatnak jófej nagypapának öltözött populista elemek meg mindenféle intoleráns figurák, devégülis ez mindegy. Úgysem tudnak elbánni vele.

A lényeg, hogy ismét élet meg pezsgés volt olyannyira szeretett kisvárosunkban, öt nap alatt cirka 100ezren nyomultak az Óváros téren meg a Kossuth utcán, iszonyt bvandák tolták a zenét és öt napig büszkén feszíthettem, hogy én bizony helyi lakos vagyok, na szóval jó volt veszpréminek lenni.

Utcazene 2008 - Juli, Flo, Andi, Melus meg a rosszarcú (j-b.)

És ha már a zenekarok szóba kerültek, a feszt csúcspontja számomra már kedden, a nyitónap estéjén elérkezett, hiszen az osztrák Bauchklang (az ő klipjüket szúrtam be - tessék lejátszani, aztán ámulni meg bámulni) valami hihetetlen produkciót kerekített az Óváros téri "ménsztédzsre". Azt tudni kell, még a vid letöltése előtt, hogy ezek a srácok nem használnak hangszereket, csupán öt darab mikrofont. Ennek fényében megdöbbentő igazán az általuk prezentált mjúzik, az meg már csak a hab a tortán, hogy olyan basszust préselt ki magából az egyik kopasz,. szemüveges "szájhős", hogy a színpad előtt állva a fél órával azelőtt elfogyasztott gyros örömtáncot lejtett a pocakomban.

Bauchklang - Rhythm of time

Persze az utcazene a találkozásokról is szólt, mint általában. Leírni is hosszú lenne kikkel beszélgettem, nevettem és koccintottam az öt nap során, inkább két momentumot emelnék ki. Az egyik a nagyobb lélegzetű sörözgetés és anekdotázás B. Zsolti barátommal, aki amellett, hogy rendszeres olvasóm, hozzám hasonlóan kissé nem normális. Persze ezt nem úgy kell érteni, hogy debil vagy ilyesmi, sokkal inkább arra, hogy amikor egymás mellé kerülünk, akkor bizony nehezen álljuk meg folyamatos sikítva röhögés és egymás szivatása nélkül. Ez megvolt most, remélem lesz folytatása.

A másik pozitívum egy francia-magyar kettős állampolgárságú válogatottal való találkozás és afterparti volt. Ugye arról már írtam, hogy Andi és Tibi lagziján én voltam a vőfély. No, hát velük összefutottunk az utcazenén, s szerencsére nem egyedül jöttek, érkezett velük az általunk is felettébb kedvelt Juli és Flo, illetve Guillaume és Claire (ha rosszul írtam a nevet csak kommenteljteke, majd kijavítom). Nos, hát a szombat esti, egyébként fergetegesre sikerült buli után a vasárnap ebédet is együtt töltöttük el, majd ökörködéssel egybekötött füredi strandolás következett még a brutálisan szar idő beköszönte előtt. Igen jól éreztem, illetve éreztük magunkat a Melussal, az a lényeg igazán.

Közben azért sikerült frankón kizárnunk magunkat a lakásból, ráadásul a kulcs is bentmaradt belülről, így hiába autókáztunk el Mencshelyre a nagyon jófej Laci bácsihoz (ő a főbérlő és nem olyan gyíkarc, mint Kula bá', a korábbi, akinek ugyebár tényleg ez a neve), nem tudtuk kinyitni az ajtót. Este tízkor aztán, amikor hazatértünk Füredről fogtunk egy létrát, s a helyi lakosok döbbent arcának árnyékában a ház mögött felküzdöttem magam a két méter magasan lévő párkányra. Ott a (szerencsére) bukóra nyitva felejtett egyik hátsó ablakon becsúsztattam a kezem, s 5 perces, talán állíthatom, hogy hősies küzdelmet követően elfordítottam a másik ablak kilincsét, s bejutottam. Még épphogy a nagy vihar előtt. Azért az megnyugtató, hogy ha behasal a médiabiznisz, a vőfélység mellett betörőként is elhelyezkedhetek...

Francia kapcsolat

Leizzadtam ezerszer, meg stresszeltem persze a vőfély-projekt miatt. Ahogy már korábban írtam, Tibor barátom mennyegzőjén töltöttem eme nemes feladatot, s hát ugye mivel 1. Nincs túl nagy gyakorlatom, hiszen eleddig egy alkalommal, Mariann és a jó Richárd lagziján vőfélykedtem. 2. A profi vőfély az egyes pontban felsoroltak mellett azért is előnyben van, hiszen ha túlissza magát, vagy szimplán csak elbas...a a bulit, legrosszabb esetben nem hívják többet; én viszont szerettem volna továbbra is jó viszonyt ápolni Andival és Tibivel, meg persze a családokkal, ezért mázsás teherként nehezedett rám a tudat.

Azonban úgy érzem sikerült megoldanom. Lehet, hogy nem voltam annyira ízesen magyar, mint Laci betyár (mert ugye azért utánanéztem a dolgoknak :D), ám legjobb tudásom szerint tettem a dolgom. Volt csokordobás, tányértörés, pohárköszöntő, versek az egyébként elsőrangú étkekhez (Borcsa rulez, de komolyan), na meg a menyasszonytánchoz, sőt, még a menyasszonyi tortát méltóképp helyettesítő piéce montée-ról (ami egy francia valami, leginkább a gúlába rakott,s karamellhálóval összefogott képviselőfánkhoz tudnám hasonlítani, amúgy ilyen) is sikerült írnom egy frappáns versikét. És táncoltunk egy hatalmasat Melus drágámmal meg sikerült összebarátkoznunk a lagzi francia vendégeivel, akik amúgy az ifjú ara barátai, s az új ismeretség örömére koccintgattunk is böcsülettel Flo-val meg a többiekkel nagyjából reggel ötig. Jó volt ott lenni, na. Képek is lesznek, ígérem csak hát az ifjú házasok még nászúton, ott meg ugye mégsem illik zavarkolódni. :)

Aztán fontos volt még - legalábbis számomra - a héten az MKB Veszprém bajnoki diadala. Szerencsére az utolsó, mindent eldöntő meccsen sikerült 10 góllal leverni az egyébként roppant tenyérbemászóan viselkedő szegedieket, akik így szép csendben hazavonulhattak, s tovább gyarapíthatták a családi ezüstkészletet. Büszke voltam a fiúkra nagyon, megérdemelték. Megint jó volt kicsit veszpréminek lenni.

Találkozások

Csak ültem egy padon. A belvárosban. Mindegy pontosan hol, a helyszín nem lényeges. És néztem az embereket. A mosolyokat, a puszikat és a kézfogásokat. Az örömöt, hogy ismét együtt vagyunk.

Hisz’ nem az a fontos ki zenél. Az Utcazene Fesztivál elsősorban a találkozásokról szól. Rég elfeledett barátok, egykori osztálytársak, s még a szomszéd is szembejön az egy-egy utcasarkon. És beszélgetünk. A múltról, a jelenről. Az életről.

Koccintunk a pillanatok alatt langyossá váló dobozos sörrel, ezredmagunkkal mulatunkaz Óváros téren, kényelmesen fekszünk egy babzsákon és hallhatjuk a dzsesszt. Aztán mindig rájövünk, hogy nem csak az "utcazenén" kellene találkoznunk. Csak hát a munka meg a család. Tíz méterrel arrébb megint egy régi cimbora. És így megy ez egész este.

Ez a fesztivál a miénk. Igazi veszprémi unikum. Tán ezért van, hogy egyre többen a fehér, támogatói kendőben róják az utcákat. Mert számít nekik az érzés, amit csak itt és ekkor élhetnek át. Mert büszkék erre a néhány napra, s büszkék arra, hogy pár forintot ők is dobtak a nagy, veszprémi utcazenész képzeletbeli kalapjába.

A 2007-es Utcazene Fesztivál műsorfüzete pdf-ben IDE kattintva letölthető, egyébként pedig minden más ügyben utcazene.hu a megoldás.